Nemzetgyűlési irományok, 1920. II. kötet • 62-84., XV-XIX. sz.
Irományszámok - 1920-62. Törvényjavaslat a fényűzési forgalmi adóról
16 62. szám. detes tapasztalatok (többek között az ú. n. hadimilliomosoknak szertelen pazarlása) megokolttá teszik, hogy a túlzásig vitt költekezésnek gazdaságilag beteges jelenségei ellen minden rendelkezésre álló eszközzel küzdjünk. Az adó kulcsát a törvényjavaslat már csak a könnyebb ellenőrizhetés végett is egységesen tíz százalékban állapítja ,meg. Nem szabad szem elől tévesztenünk, bogy a fényűzési adók túlságos mértéke ugyanabban az elvbe ütköznék, mely a szegények túlságos megterhelését tiltja, t. i az arányosság elvébe. A tízszázalékos adó nem túlságosan magas és pedig sem abból a szempontból, hogy elviselhetetlen volna, sem pedig abból a szempontból, hogy a fogyasztásra, tehát így közvetve a termelésre is, korlátozó módon hatna. Ugyanis a fényűzési adók ellenzőinek az a legfőbb érve, hogy a fogyasztásra csökkentőleg hat és ezzel együtt a termelést is megkárosítja, nem áll meg. A vagyonososztály, ha nem túlságosan súlyos az adó, megszokott élvezeteiről nem mond le. Igaz, hogy a fényűzés sok iparágra lendítőleg hat, a javak megoszlását előmozdítja ós sok munkásnak biztosít megélhetést, de a mérsékelten alkalmazott adó a fényűzésnek ezeket a nem gáncsolható hatásait nem szünteti meg. Az adó tárgya a fényűzési tárgyak forgalmának az a rendszerint utolsó mozzanata, mikor azok a kiskereskedelemben a közvetlen fogyasztó kezeihez kerülnek. Ezt a javaslat olyan negativ módon határozza meg, hogy kiskereskedelemben' létrejöttnek minősít minden olyan forgalmat, amikor a fényűzési tárgy nem azzal a minden kétséget kizárólag beigazolható szándékkal szereztetett meg, hogy az akár állagváltoztatás nélkül, akár előzetes feldolgozás vagy kikészítés után keresetszerűen tovább adassék. A fényűzési tárgyak forgalmának ilyen terjedelmű megadóztatása előtérbe hozza azt a kérdést, vájjon a magánosok között létrejött adás-vételek adóztatlanul hagyassanak-e? A törvényjavaslat 1 §-ának első bekezdése csakis az átruházó kereseti tevékenységének köréhez tartozó szállításait minősíti adóköteleseknek ós így a magánosoknak egymás közötti forgalmát megadózatlanul hagyja. Vitatható ugyan, hogy ezáltal a forgalom jelentékeny része adózatlanul marad, mert épen ékszerekben, műtárgyakban és régiségekben a magánkézből történt eladás igen gyakori. Ha a törvényjavaslat ennek dacára a magánforgalmat nem vonja be az adóztatás körébe, ennek egyedül és kizárólag az az indító oka, hogy minden ilyen természetű rendelkezés a gyakorlatban végrehajthatatlannak bizonyulna. A magánosok között létrejött adásvételi forgalom egyáltalán ellenőrizhetetlen és ha el is rendelnénk az adónak kötelezően bélyegjegyek felhasználásával leendő lerovását, ez a rendelkezés az esetek legtöbbjében figyelmen kívül hagyatnék. Meg kell fontolnunk tehát, hogy célszerű-e adót megállapítanunk meg olyan esetre, ahol a kibúvás több, mint bizonyos. Az ilyen rendelkezés épen azt az adómorált érintené károsan, amelyet a jelen törvényjavaslattal megerősíteni törekszünk. Továbbá a büntetésnek lényegével és céljával is homlokegyenest ellenkezik egy olyan büntetéssel való fenyegetés, amelyre senki sem hallgat. Önként értetődik, hogy a zúg-, vagy a háború óta lánckereskedelemnek nevezett forgalmat adóval fogjuk sújtani akkor, ha az az egyes esetekre szorítkozó alkalmi tevékenység kereteit meghaladja. Itt jó szolgálatokat fog tenni a törvényjavaslat 7. §-a, különösen pedig annak második pontja, mert e szerint a hivatásos kereskedő csak abban az esetben szolgáltathatja ki adómentesen a fényűzési tárgyakat, ha a vevő beigazolja, hogy azokat iparában, vagy hivatási tevékenysége körében leendő felhasználás végett szerzi meg.
