Nemzetgyűlési irományok, 1920. I. kötet • 1-61., I-XIV. sz.
Irományszámok - 1920-11. Törvényjavaslat az államháztartásnak 1920. év február, márczius és április hónapjaiban való viteléről
11. szám. 73 lékokat és a mérlegpénzt is, aranyban fizetendők. Ugyanez a rendelkezés már bennfoglaltatott az Osztrák-magyar monarchia közös vámterületére érvényes korábbi vám tarifát örvény ékben is. A múlt század végén és a jelen század elején végrehajtott valutaszabályozással kapcsolatban oly rendelkezés tétetett, hogy az állami pénztárak a náluk befolyt aranyérméket nem a központi állampénztárba tartoznak beszállítani, hanem az Osztrák-magyar bankhoz, ahol az ekép befolyt aranypénzeket a központi állampénztárnak a nevezett banknál vezetett aranyszámlája javára számolták el. Minthogy minálunk a végrehajtott valutaszabályozás dacára az aranypénzérméktől a közönség meglehetősen idegenkedett, az a helyzet állott be, hogy a felek, akiknek vámokat kellett fizetniök, az ehhez szükséges aranyérméket az Osztrák-magyar banktól szerezték be, azokat a vámhivataloknál befizették és ez utóbbiak ezeket ismét az Osztrák-magyar bankhoz szállították be. Hogy az aranyérmeknek ez a nehézkes, körülményes és az érmék kopásával is járó körforgalma elkerülhető legyen, 1900. évi november 29-én 3.283/P. M. szám alatt kelt rendeletével az akkori pénzügyminister az úgynevezett »vámarany-utalványok« intézményét léptette életbe, a melynek lényege abban állott, hogy az Osztrák-magyar bank a vámokat fizető feleknek nem szolgáltatta ki természetben a vám fizetéséhez szükséges aranyérméket, hanem e helyett az említett utalványokat adta ki nekik. Ezeket az utalványokat használták fel a felek a vámok fizetésére. A vámhivatalok viszont ezeket az utalványokat az Osztrák-magyar banknak szolgáltatták be, amely aztán az ezeken szereplő Összeget a központi állampénztár aranyszámlája javára írta. Ez a tisztán pénzkezelési egyszerűsítést képező eljárás kifogástalannak volt mondható, mindaddig, amig a koronaértékre szóló bankjegyek tényleg egyenlő értékűek voltak az effektiv aranynyal. Amint azonban a világháború folyamán az Osztrák-magyar bankjegyeinek értéke az effektiv aranynyal szemben mindinkább csökkent, az a helyzet állott elő, hogy a felek, akik a vámaranyutalványokat az Osztrák-magyar banktól egyenlő névértékű bankjegyek ellenében kapták, a vámokat tulajdonképen bankjegyekben fizették, ami végeredményben annyit jelentett, hogy — a bankjegyek fokozódó diságiója arányában — a vámtarifában megállapított vámok mindinkább csökkenő megterhelést képeztek, szemben azzal, amelyet a törvény a vámtarifában megállapított. Amikor ez az érték-külömbözet már igen tetemessé emelkedett és ezenkívül az effektiv aranypénz beszerzése is majdnem lehetetlenné vált, az akkori magyar kormány 1918. évi szeptember 18-án 4.110/M. E. sz. a. kiadott rendeletében kimondotta, hogy-a vámok, vámpótlókok és a mérlegpénz aranyérmek helyett az Osztrákmagyaí bank jegyeivel is fizethetők, de ez esetben felpénzt kell számítani, a felpénz magasságának megállapítását pedig a pénzügyministerre bizta, aki, az akkori közjogi helyzetnek megfelelően, az osztrák es. kir. pénzügyministerrel egyetértve tartozott eljárni. Ennek a felhatalmazásnak alapján a pénzügyminister ezt a felpónzt 1918. évi 5.38l/P. M. számú rendeletével 150°/o-kal állapította meg. Ez a °/o körülbelül megfelelt az effektiv arány akkori valóságos árkeletónek. Ennek további emelkedése folytán később, az 1919. évi január 8-án 706. sz. alatt kiadott pénzügyministeri rendelettel, a felpónz százaléka felemeltetett 200°/o-ra. Sajnos, az Osztrák-magyar bank jegyeinek ez az elértéktelenedése azóta igen rohamosan haladt, úgy, hogy az effektiv arany ezidőszerint körülbelül 4.000—5.000°/o-kal ér többet, mint a megfelelő névértékű Osztrák-magyar bankjegy. A pénzügyminister kötelességének tartotta arról gondoskodni, hogy az Osztrák-magyar bank jegyeiben történő vámfizetéseknél számított felpénz az arany értékének ezzel az emelkedésével egyrészt legalább némileg lépést Nemzetgyűlési irományok, 1920—1923. I. kötet. 10
