Nemzetgyűlési irományok, 1920. I. kötet • 1-61., I-XIV. sz.

Irományszámok - 1920-25. Törvényjavaslat a miniszterek felelősségrevonása esetében követendő eljárásnak ideiglenes szabályozásáról

180 25. szám. háromtagú tanácsot alakít, amelynek két tagja az ítélő bírák sorából választottak, egy pedig a bíróság többi tagja közül való. Ez a tanács a tárgyalás előkészítéséhez netalán még hiányzó szükséges adatokat és bizonyítékokat összegyűjti, de maga a bizonyítás felvétele a 14. §. értelmében a nyilvános szóbeli tárgyaláson történik. A tanács a tárgyalás el'készítéséhez szükséges adatok és bizonyítókok egybegyűjtése végett a bíróságokhoz és más hatóságokhoz megkereséseket intézhet; értesíti a vádlottat és a védőt, hogy az ügy iratait nála megtekinthetik. Ezek kiegészítést indítványozhatnak, de csak a tárgyalás előkészítése keretében, mert a bizonyítás felvétele, amint említve volt, a tárgyaláson történik. Eljárásának befejeztével a tárgyalásra előkészített ügy iratait csupán összefoglaló jelentós kíséretében a bíróság elnöke elé terjeszti. A 14. §-hoz. Ez a §. a tárgyalás és határozathozatal alapelveit állapítja meg. Az 1848:111. t.-c. 34. §-a a büntető ítélet hozatalához nem írt elő különös szavazattöbbséget. Tekintettel azonban arra, hogy a miniszteri felelősség szempontjából a bűnösség megállapítása sokszor a bizonyítási anyag és felmerülő elvi kérdések bonyolultsága következtében felette nehéz, és hogy a büntető, ítélet erkölcsileg is " megbélyegző hatású, indokoltnak látszik a büntető ítélet hozatalához legalább nyolc szavazatot megkívánni éppen úgy, amint arra az esküdtbíróság büntető ítéleténél is szükség van. Szavazategyenlőség esetére a 14. §. 5. bekezdése azt a szabályt tartalmazza, hogy ilyenkor az válik határozattá, ami a vádlottra nézve kedvezőbb. Megfelel ez a megoldás annak az elvnek, amely az esküdtbíróság előtti eljárásra ós a semmiségi panaszra vonatkozó rendelkezések módosításáról szóló 1914 : XIII. törvénycikk 17. §-a érteimébén az esküdtek határozatának meghozatalánál érvényesül. A 15. §-hoz. A büntetésre nézve az 1848:111. t-c. 34. §-a csupán azt a rendelkezést tartalmazza, hogy a bíróság a büntetést a vétséghez aránylag határozandja meg ; a közjogi tudomány azonban egyértelműleg azt a nézetet vallotta, hogy a bíróság oly büntetést, amelyet büntető törvényeink nem ismernek, még sem állapíthat meg. Minden kétség eloszlatása végett azért a §. szövegében kifejezésre jut, hogy bár a bíróság semmiféle büntetési tételhez kötve nincs s az alkalmazandó büntetési nem és a büntetés mértéke tekintetében a vádlott bűnösségének és a cselekmény súlyának figyelembe vételével belátása szerint szabadon határoz, mégis csak oly büntetést állapíthat meg, amelyet büntetőtörvényeink ismernek. Ebben a vonatkozásban természetesen nem tesz különbséget az, hogy a büntetőtörvény valamely büntetési nemet, akár fő- akár mellékbüntetés gyanánt állapít meg. A. 15. §. 2. bekezdése értelmében a bíróság a vádlottat az államkincstár javára belátása szerint megállapítandó kártórítőösszeg megfizetésében marasztalhatja. Ez a kártérítőösszeg nem a kimutatható mennyiségű vagyoni kár megtérítését célozza, amelyet a miniszter cselekményeivel az államnak okozott; mert azt a sokszor mérhetetlen anyagi és erkölcsi kárt, melyet a legfőbb kormányhatalom kezelője az államnak, a nemzetnek és egyeseknek okozhat, többnyire kiszámítani és kimutatni nem is lehetséges. Ez a kártérítőösszeg inkább a német Busse-nak megfelelő vagyoni elégtétel jellegével