Nemzetgyűlési irományok, 1920. I. kötet • 1-61., I-XIV. sz.

Irományszámok - 1920-21. A nemzetgyűlés mentelmi bizottságának jelentése az 1920. évi március hó 2-án hozott nemzetgyűlési határozattal eléje utasított mentelmi ügyekben

158 21. szám. már gondoskodott — a szomszédos titkári szobában őrséget helyezett el. Az, hogy egyes őrszemek másutt is, az ülésteremben is megfordultak, a kiderült tényállás szerint inkább csak véletlenségen s az illetők kíváncsiságán, mint jogsértő szándékán múlt. Bár az adott esetben a fegyveres erőnek a Házon kívül való alkalmazása is teljesen jogosulatlan volt, ez sem tekinthető az intézkedő parancsnokság részéről szándékos vagy vétkes gondatlanságból eredő jogsértésnek, mert a vezérkar főnökének átirata szerint a katonaság alkalmazása a budapesti államrendőrségi főkapitánnyal, tehát az ezt kérni jogosult polgári hatósággal való megállapodás alapján törtónt, ami, ha a főkapitány vallomása és jelentése alapján téves állítás is, a katonai parancsnokság jóhiszeműségét nem érinti, mert a főkapitány jelentése szerint az e tárgyban folytatott előzetes megbeszélések értelmezhetők voltak úgy is, amiként azokat a vezérkari főnök fölterjesztése értelmezi. Ez a fölterjesztés maga is csak sajnálatos félreértésnek minősíti, hogy a Ház előtti tér lezárása után a Nemzetgyűlés két tagját feltartóztatták, ami a felsőbb parancsnokságnak intencióival nem egyezvén, egyedül csak az eljáró katonai közeg terhére esik. A vezérkari főnök felterjesztéséből kitűnik az is, hogy a katonaságnak a Házban való megjelenése tervbe véve egyáltalában nem volt, erre nézve a kivonult katonaság sem parancsot, sem felbátorítást felsőbb helyről nem kapott; hanem egyesek a pillanat hatása alatt és inkább kíváncsiságból, főleg pedig a kormányzóvá választani remélt fővezér iránt való szerető ragaszkodásból és gondoskodási szándékból léptek be a Házba, látván egyes társaik példáját, kikről nem tudták, hogy nekik (mint hallgatóságnak) háznagyi engedélyük van. Ami azután a Házban történt, mint fennebb kitűnik, jóhiszemű tévedések s használni akaró buzgóságból eredő ténykedések sorozata volt. Ezek szerint a mentelmi jog sérelme, mely első pillanatra nagyon súlyosnak látszott, csak annyiban forog fenn, hogy egyes katonai közegek oly túlkapásokat követtek el, melyekről általános jogérzék és minden állampolgárról feltételezhető tájékozottság mellett tudniok kellett, hogy megengedve nincsenek s még parancsra sem követhetők el. Ilyenek, hogy a Nemzetgyűlés két tagját a Ház előtt elhelyezkedő katonaság egyik tisztje nemcsak feltartóztatta, hanem igazolásukat sem engedte meg; sőt bántó fölényeskedéssel hatalmaskodott, mikor esetlegesen még a ministerelnök személyével szemben is, ki pedig akkor még az ország első közjogi funkcionáriusa volt, katonai hatalmát szembeszegezni helyezte kilátásba. Ez a túlzás egész eljárását megfosztja a jóhiszeműség mentségétől, mert kulturállamban el sem képzelhető oly állampolgár, kinek az alkotmánytiszteletről ily kevés fogalma van. így ítéli meg ezt maga a vezérkari főnök is említett felterjesztésében, mert jelenti, hogy az illetőt parancsnoksága felelősségre fogja vonni. Ez egyelőre elégtételül elfogadható, mert habár súlyos sérelemről van, is szó, nem lehet eltekinteni attól, hogy a hosszú háború az emberek erkölcsi és jogi ítélőképességét annyira megzavarta s különösen egyeseket annyira gondolkozni nem tudó eszközökké tett, hogy őket az állampolgárok kötelességeit szabályozó jogi és erkölcsi törvények egész mértékével ma még — első vétkezésük alkalmából — mérni nem lehet; tehát cselekményeik sem számíthatók be teljes szigorúsággal. Enyhíti a beszámítást — most az első, de a jövőre tanulságul szolgáló