Képviselőházi irományok, 1910. XXXVI. kötet • 958-967. sz.

Irományszámok - 1910-964. Törvényjavaslat az idegen és a saját váltóra vonatkozó jog egységesítése tárgyában az 1912. évi július hó 23. napján Hágában kelt nemzetközi egyezmény és a hozzátartozó egységes szabályzat becikkelyezéséről

964. szám. 131 zés is megfelel jelenlegi jogunknak, hogy a váltóbirtokos a kikötés dacára köteles a váltót a megszabott határidőkben bemutatni és előzőit értesíteni. A 3. bekezdés azonban újításokat hoz be. A Vt. 42. §. értelmében az »óvás nélkül« kikötés nem menti fel a váltóadóst az óvásköltségek megfizetésének kötelezettsége alól; tehát ez nem minősíthető óvási tilalomnak, csak az óvás elengedésének. Továbbá ez a kikötés csakis az óvást elengedővel szemben idézi elő azt a jogi hatást, hogy az ellene indítani szándékolt visszkereset feltételei közül az óvás felvétele elesik. Az Egyges Szabályzat aszerint, amint a szóban forgó kikötés a kibocsátótól avagy valamely más forgatótól ered, különbséget tesz a most jelzett mindkét irányban. A kibocsátótól eredő kikötés valamennyi váltókötelezettre kihat; emellett óvásfelvételi tilalom hatályával is bír, mert amennyiben a váltóbirtokos mégis óvást vesz fel, annak költségei őt fogják terhelni (3. bekezdés 1., 2. mondata). Ha azonban a kikötést valamelyik forgató vezeti a váltóra, az — hasonlóan jogunkhoz — csakis az illető forgatóval szemben menti fel a váltóbirtokost az óvás felvételének kötelezettsége alól; másrészről az óvás költségét minden váltókötelezett, tehát maga az óvást elengedő forgató is megtéríteni tartozik. Az 1. bekezdésben említett »óvás nélkül«, »költségek nólkül« kikötések nem teszik feleslegessé a láttamozás (24. cikk 2. bek.) vagy a vá]tó-kiadás (65. és 67. cikkek) megtagadása esetében az óvás felvételét. 46. cikk A váltókötelezettek egyetemleges felelősségének szabályozása ós a visszkeresetnél a váltóbirtokost megillető ius variandi megfelel jogunk jelenlegi rendelkezéseinek (Vt. 49. és 91. §-a). A 3. bekezdés külön is kijelenti, hogy hasonló jogok illetik meg azokat a kötelezetteket, akik a váltót visszaváltották. 47. és 48. cikk. A 47. és 48. cikk a váltóbirtokost és a váltó visszaváltóját megillető visszkereseti jog tartalmát írják körül, általában a Vt. 50. és 51. §-ának elvi alapján, bizonyos, a részletekben jelentkező, eltérésekkel. A késedelmi kamatláb nagysága mind a két értekezleten beható megvitatás tárgya volt. Az 1895: XXXVI. t.-c. 3. §-a, szemben az 5°/o-os törvényes kamattal, érvényben hagyta a Vt. 50., 51. és 52. §-ainak rendelkezéseit, amelyeknek értelmében a váltó késedelmi kamat 6°/o és külföldre intézett visszkereset esetében az ott megengedett magasabb kamat. A hágai értekezleten igen erős óhaj volt a kamatláb egységesítése. Ez azonban, tekintettel a szerződő államok különböző gazdasági helyzetére, nem történhetett meg teljesen. Csakis olyan értelemben jött létre megegyezés, hogy általában 5°/o legyen a kamatláb (47. cikk 1. bek. 2. p., 48. cikk 2. p.), de jogában álljon minden egyes szerződő államnak a területén kiállított és; ugyanott fizetendő váltók késedelmi kamatát 6°/o-ra felemelni (Egyezményj 12. cikk 1. bek.). A perkamatot illetően az egyes államok külön joga érvénye-'; sül (Egyezmény 12. cikk 2. bek. 1. mondat), ami természetszerűen nem fosztja* meg a váltóbirtokost attól a jogától, hogy legalább is a rendes váltókamatot (5, illetőleg 6°/o) követelhesse; másrészről az a visszkeresetre jogosult, aki 17*