Képviselőházi irományok, 1910. XXXVI. kötet • 958-967. sz.

Irományszámok - 1910-964. Törvényjavaslat az idegen és a saját váltóra vonatkozó jog egységesítése tárgyában az 1912. évi július hó 23. napján Hágában kelt nemzetközi egyezmény és a hozzátartozó egységes szabályzat becikkelyezéséről

•. • 964. szám. 119 kult, intenzív bírói gyakorlat és elmélet értelmezése mellett általában kielégítő eredményre vezetett, ámbár kétségtelen, hogy kifogástalannak minősíteni alig lehet. Az 1910. évi hágai előzetes tervezet 17. cikke a Vt. 92. •§-ának rendszerét követte, amidőn négy csoportban sorolta fel azokat a kifogásokat, amelyek a váltóbirtokos ellen felhozhatók. A második hágai államértekezlet beható tanácskozás és vita után azonban arra a meggyőződésre jutott, hogy lehetetlenséggel határos magában a törvényben kimerítő részletességgel pozitív irányban megállapítani azt, hogy a váltóadós minő kifogásokkal •élhet, és megállapította az államértekezlet, hogy sokkal célszerűbb és egyúttal elégséges is, ha a törvény csak azokat a kifogásokat sorolja fel, amelyekkel a váltóadós a váltóbirtokos ellen nem élhet, az elméletre és joggyakorlatra bízván a megengedett kifogások körvonalozását. A váltókifogásoknak ilyen módon való szabályozását a skandináv államok képviselői hozták javaslatba. Kiküldötteink ehhez annál is inkább hozzájárultak, mert ez a gondolat áthatolt az 1840: XV. t.-c. 29. §-ában is. A 16. cikk ennélfogva — lényegileg •összhangzásban a Vt. 92. §-ával — kimondja, hogy a váltó alapján keresettel megtámadott személyek a váltóbirtokos ellen nem élhetnek oly kifogásokkal, amelyek a kibocsátóhoz vagy az előbbi váltóbirtokosokhoz való személyes viszonyukra vannak alapítva, kivéve ha az átruházás csalárd egyetértés folyománya 17. cikk. A meghatalmazó forgatmányra vonatkozó rendelkezések általánosságban megfelelnek a Vt. 15. §-ának. Amíg azonban a Vt. 15. §-nak 1. bekezdése külön felsorolja azokat az egyes jogosultságokat (a váltóöszszeg fölvétele, óvásfelvétel, a forgató előzőjének értesítése a fizetés meg nem történtéről, a ki nem fizetett váltó perlése, a letett váltóösszeg felvétele), amelyek ilyenkor a forgatmányost megilletik, addig a 17. cikk 1. bekezdése csak azt az általános kijelentést teszi, hogy a forgatmányos »a váltóból eredő minden jogot gyakorolhat«. A 17. cikk 2. bekezdése ezenkívül teljesen tisztázza a meghatalmazó forgatmány jogi természetét, amidőn kimondja, hogy a váltóbirtokos ellen ilyenkor csakis azokat a kifogásokat lehet felhozni, amelyek a forgató ellen érvényesíthetők. 18. cikk. A 18. cikk új intézményt valósít meg: a zálogforgatmányt. A zálogforgatmány a francia jogot követő államok jogában gyökerezik (francia joggyakorlat, olasz kereskedelmi törvény 259. §-a; jogunkban érvényesnek ismerte el az 1840: XV. t.-c. 195. §-a is), amelyek nagy súlyt helyeztek arra, hogy ez az intézmény az egységes váltójog keretébe is felvétessék. Az értekezleten megfontolás tárgya volt az a megoldás is, hogy a zálogforgatmányt az Egységes Szabályzat hallgatással mellőzze és csak az Egyezményben adja meg a szerződő államoknak azt a jogot, hogy a zálogforgatmányt továbbra is fenntartsák vagy saját területükön is meghonosítsák. Az Értekezlet azonban azt határozta el, hogy a zálogforgatmányra vonatkozó rendelkezést felveszi magába az Egységes Szabályzatba, de megadja egyúttal minden államnak azt a jogot, hogy területéről ezt az intézményt kizárhassa. Az Egységes Szabályzat ilyen értelemben rendelkezik (V. ö. az Egyezmény 4. cikkével.).