Képviselőházi irományok, 1910. XXXIII. kötet • 886. sz.

Irományszámok - 1910-886. A polgári törvénykönyv javaslata indokolásának 3-ik és 4-ik része

48 839-840. §. utólagos megdőlése mindig zavarólag hat a forgalomra és annak biztonságát veszélyezteti. Hogy mennyiben van a visszaszolgáltatásra kötelezett fél, ha a kapott tárgyat nem képes visszaszolgáltatni, kártérítésre kötelezve, mennyiben köteles e tárgynak időközi hasznait a másik félnek kiadni vagy megtéríteni, és viszont mennyiben követelhet tőle a tárgyra fordított költségekért megtérítést, azt már a szolgáltatás felvételétől kezdve azon szabályok szerint kell megítélni, amelyek ezekben a vonatkozásokban a tulajdonos és birtokos közötti viszonyban a tulajdoni per megindításától kezdve állanak (838. §. 1. bek.). A fél tehát az elállá3 következtében visszaszolgáltatandó tárgyért és ennek időközi hasznaiért nem csupán az alaptalan gazdagodás visszatérítésének szabályai szerint felel, és nevezetesen nem hivatkozhatik arra, hogy a visszaszolgáltatást követelő kereset kézbesítése előtt a gazdagodástól ismét elesett (1510. §. 3. bek.); hanem kellő gondosságot köteles a tárgyra és annak hasznaira fordítani s e gondosság elmulasztása esetében kártérítéssel tartozik. E szigorúbb felelősség abban találja igazolását, hogy a félnek eleve számolnia kell azzal a lehetőséggel, hogy az elállási jog gyakorlása esetében a dolgot vissza kell adnia, azt tehát nem tekintheti még végleg megszerzettnek. Ugyanez áll megfelelően a költekezés tekintetében; a fél arra a tárgyra, amelyről tudja, hogy esetleg vissza kell szolgáltatnia, a 492. §-ban meghatározott mértéken túl csak saját felelősségére költekezhetik. Hogy pénzösszeg után a felvétel napjától kezdve kamat, szolgálatokért és dolog használatáért pedig a kikötött ellenérték és ilyennek hiányában illő díj jár (838. §. 2. bek.), az szintén az említett szempontnak felel meg. A feleknek az elállásból folyó viszonos kötelezettségei egyidejűleg, a kétoldalú szerződésekre vonatkozó szabályok szerint teljesítendők (904. §.). . Az elállási jog gyakorlását a Tj. szükségesnek tartotta több irányban korlátozni. Hogy az elállásra jogosult nem gyakorolhatja ebbeli jogát, ha a kapott tárgyat a saját hibájából nem képes visszaszolgáltatni abban az állapotban, amelyben átvette, az további igazolásra nem szorul. A Tj. azonban kizárja az elállást akkor is, ha a tárgy, amelyet az elállásra jogosult félnek vissza kellene szolgáltatnia, az elállás kijelentése előtt véletlenül pusztult el vagy véletlenül rosszabbodott lényegesen, a kárveszélyt tehát e tekintetben az elállásra jogosult félre hárítja. Ez a szabályozás megfelel a fennálló jognak (K. T. 367. §-a) és annak az intentiónak, amellyel a felek az elállás jogát ki szokták kötni. A közfelfogással merőben ellenkeznék, ha a vevő a meg- ós átvett dolog elpusztulása után az elállási jog alapján egyszerűen visszakövetelhetné a vételárt. Ez azonban csak az elállás előtti időre áll. Mihelyt az elállásra jogosult fél kijelentette a másik félnek, hogy eláll a szerződéstől, a kárveszély visszaszáll ez utóbbira; az érvényesen megtett elálló nyilatkozat nem válik hatálytalanná oly véletlen eset folytán, mely a dolgot azután éri; az elálló félnek a dolog elpusztulása vagy rosszabbodása miatti felelőssége pedig azontúl a 838. §. 1. bekezdése szerint ítélendő meg. Ami a dolog elpusztulása vagy lényeges rosszabbodása esetére van rendelve, annak arra az esetre is kell állania, ha a dolgot feldolgozás által átalakították, mert a másik fél nem kötelezhető arra, hogy más dolgot vegyen vissza, mint aminőt ő szolgáltatott (839. §,). Ha az elállásra jogosult fél a tárgyat, amelyet kapott, elidegenítette vagy megterhelte, vagy ha ily rendelkezés az elállásra jogosult fél ellen folyamatba tett végrehajtás vagy csődeljárás során következett be, e körű -