Képviselőházi irományok, 1910. XXXIII. kötet • 886. sz.

Irományszámok - 1910-886. A polgári törvénykönyv javaslata indokolásának 3-ik és 4-ik része

1117. §. 153 ügyleti akarat komolyságát és megfontoltságát és elejét veszi annak a veszélynek, hogy a tulajdonos egy elhirtelenkedett, hebehurgya nyilatkozata alapján essék el földbirtokától. Másrészt azonban a Tj. megelégedett az egyszerű írásbeli alakkal és tartózkodott attól, hogy az ilyen szerződések érvényét még szigorúbb alakiságtól : a közokirati alaktól tegye függővé ; mert nem tartotta a törvényhozás feladatának, hogy túlszigorú alak előszabása által az ingatlanok forgalmát megbénítsa vagy éppen gyakorlatilag lehetetlenné tegye és a földművesosztályt ily módon ismét röghöz kösse. Az ingatlanok forgalmának az a megdrágítása, amellyel a közokirati alak előszabása okvetlenül járna, éppen a legszegényebb földművesosztályt sújtaná, amelynek csekély értékű földrészletei a közjegyzői költséget meg nem bírják és ekként eladhatatlanokká válnának. Figyelembe veendő továbbá, hogy minél szigorúbb az előszabott alak, annál nehezebben megy át az életbe és a köztudatba. A közokirati alak előszabása esetében tehát az a veszély fenyegetne, hogy nagy számmal jönnének létre oly szerződések, melyek a törvényes alaknak nem felelnek meg ; hogy a telekkönyv mellett ismét egy azzal ellenkező tényleges állapot fejlődnék ki, és hogy ekként a jogbiztonság közgazdasági életünk nagy kárára ismét hosszú időre megzavartatnék. Az előszabott formakelléket is még enyhítette a Tj. azon szabály felvételével, hogy a meg nem felelő alakban kötött szerződés érvényessé válik a telekkönyvi bejegyzéssel megerősített teljesítés által (1114. §. 1. bek. 2. mondata). Az okirati kellék hiánya eszerint csak akkor vari pótolva, ha a meg nem felelő alakban kötött szerződés már egészben teljesíttetett, azaz ha az eladó már nemcsak átadási, hanem tulajdonátruházási kötelezettségének is megfelelt és a szerződés alapján már a vevő tulajdonjoga is bejegyeztetett a telekkönyvbe. A Tj. ezzel ki akarja zárni azt a visszásságot, hogy oly esetben, mikor a szerződés alapján már a dologi jogváltozás is végbe ment, ezt a jogváltozást fel lehessen forgatni a kötelmi szerződésnek valamely alaki hiánya alapján, pl. azon az alapon, hogy a telekkönyvi bejegyzés alapjául szolgáló írásbeli szerződés nem felelt meg a 739. §. kellékeinek. Hogy a Tj. azt, amit ingatlan dolgok és építményi jogok eladása esetére rendel, arra az esetre is kiterjeszti, ha valaki más címen kötelezi magát visszteher fejében ily tárgy átruházására, az külön indokolásra nem szorul (1114. §. 2. bek.). Az egész jelenlegi vagyon eladása vagy más címen való elkötelezése esetében a 748. §. 2. bekezdésének szabálya áll. III. Hogy a vétel mire terjed ki, é£ hogy nevezetesen termő dolog eladása esetében a gyümölcs is el van-e adva, az esetről esetre eldöntendő ténykérdés. Más megállapodás hiányában a 348. §-nak a gyümölcsök megosztására vonatkozó szabálya az eladó és vevő közötti viszonyban is érvényesül. Csak egy tekintetben tartotta a Tj. szükségesnek a joggyakorlatnak értelmezési szabály felállítása által útmutatást adni: kimondja ugyanis, a forgalmi szokásnak és a felek rendszerinti szándékának megfelelően, hogy a dologgal együtt kétség esetében a tartozékát is eladottnak kell tekinteni (1115. §.). Értve van a dolognak az a tartozéka, amellyel a vételi szerződés megkötésekor el van látva. Az egyes jogrendszerekben előforduló azt a szabályt, hogy a dolog eladásával a vevőre átruházottaknak tekintetnek azok a követelések is, amelyek az eladót a dologra vonatkozólag, különösen szavatosság alapján, harmadik személyek ellen illetik, a Tj. ily alakban, mint szavatossági rendszerével össze nem egyeztethetőt, nem vette át. Mennyiben van mégis a benne rejlő gondolat a vevő érdekében figye embe véve, az 1171. §-ból tűnik ki. IV. Az eladott dologra vonatkozó kárveszély a Tj. szerint is, úgy mint a fennálló jog szerint az átadással száll át a vevőre (1117. §. 1. bek.), nem már a szerződés megkötésével, amint azt a római jog és az ezt követő törvényhozások tartják. Az Képvh. irománv. 1910—1915. XXXIIT. kötet. , 20