Képviselőházi irományok, 1910. XXXIII. kötet • 886. sz.
Irományszámok - 1910-886. A polgári törvénykönyv javaslata indokolásának 3-ik és 4-ik része
5 vénynek harmincöt éves hatálya alatt nem merült fel adat arra, hogy annak 33. §-a a jogbiztonságra káros hatású volna. Az infantiának a szerződőképességre való befolyását illetőleg fennálló jogunk — látszólag legalább — a Tj.-étól eltérő állásponton van. A Hármaskönyv I. r. 126. címe általánosan úgy rendelkezik, hogy a törvényes kort még el nem ért kiskorú gyámjának sem tudtával, sem tudta nélkül semmit sem tehet. Azonban eltekintve attól, hogy ez a tizenkét éves korhatár a mai viszonyok között túlmagas volna, a Tj. azt tartotta, hogy sem erre, sem a más kodifikációkban elfogadott hét éves korhatárra ' nincsen szükség. Nem lehet belátni, hogy egy hat éves gyermek miért nem fogadhatná el szintúgy a neki adott ajándéktárgyat, mint egy hót éves; egyéb jogügyletekről pedig ilyen korban úgyis alig lehet szó. Ha mégis előfordulna, hogy ily gyermek vissz. terhes jogügyletet köt, a gyermek személyisége ós az üg}det minősége szerint in concreto nehézség nélkül el lesz dönthető, hogy a gyermek bírt-e a szerződóskötéshez szükséges akaratképességgel; igenlő esetben pedig, ha a törvényes képviselő az ügyletet mint a kiskorúra kedvezőt jóváhagyja, nincs ok, hogy az miért ne legyen hatályos. A Tj.-nak a szerződőképesség kérdésében általánosságban elfoglalt álláspontja nem áll ellentótben azzal, hogy kivételesen egyes ügyletek kötéséhez meghatározott életkort követel meg, vagy bizonyos ügyleteket nem enged meg azoknak, akik elmebetegség vagy elmegyengesóg miatt gyámság alá vannak helyezve. Ily ügyletek főleg a családi jogban és az öröklési jogban fordulnak elő. A szerződőkóptelen személy jogügyletek passziv alanya sem lehet; a jognyilatkozat, amelyet más intéz hozzája, hatálytalan. Ez a szóbeli nyilatkozatra feltétlenül áll; az írásbelire nézve a Tj. kimondja, hogy nem válik hatályossá, amíg a szerződőkóptelen személy törvényes képviselője meg nem kapja (710.'§. 2. bek.). Hogy az említett időpontban hatályossá válik-e, az attól függ, hogy in eventum a törvényes képviselőhöz is intézettnek lehet-e tekinteni; nyilvánvaló tehát, hogy a jognyilatkozat ez esetben is nem mint a szerződőkóptelenhez, hanem mint a törvényes képviselőhöz intézett válik hatályossá. Azokat, akik csak múló elmezavar vagy öntudatlanság által vannak az akaratelhatározásban akadályozva, a Tj. nem sorolja a »szerződőkóptelenek« közé. Magától értetődik azonban, hogy az ilyen állapotban levő sem tehet jognyilatkozatot és ha ilyet mégis — látszólag — tett, a jognyilatkozat semmis (711. §. 1. bek.). Ellenben azokat a jognyilatkozatokat, amelyeket ilyen állapotban levő személyhez más valaki intéz, nem lehet általánosságban hatálytalanoknak kimondani. A múló elmezavart vagy öntudatlanságot a harmadik személy, aki a jognyilatkozatot megteszi, nem mindig ismerheti fel; olyankor pedig, amikor a jognyilatkozatot írásban teszi meg, tehát más helyről küldi, legtöbbször nem is tudhat róla. A jogbiztonság nem engedi, hogy a harmadik személy által jóhiszeműen tett jognyilatkozat hatálytalan maradjon azért, mert a címzett a nyilatkozat megérkezésekor lázbeteg volt vagy aludt. Másként áll azonban a dolog, ha a harmadik tudja, hogy az, akihez ő jognyilatkozatát intézi, nincs oly állapotban, hogy azt tudomásul vehetné. A Tj. kimondja, hog} r a szóbeli nyilatkozat ily esetben hatálytalan, az írásbeli nem válik hatályossá, amíg a címzettnek tudomására nem jut (711. §. 2. bek.); egyúttal azonban gondoskodik arról is, hogy a harmadik az érdekelthez magához hatályosan nem intézhető jognyilatkozatot ügygondnokhoz intézhesse (852. §. 2. bek., 854. §. 1. bek.).
