Képviselőházi irományok, 1910. XXIII. kötet • 727 sz.

Irományszámok - 1910-727. Törvényjavaslat az országgyülési képviselők választásáról

61 Ismétellen kiemelem, hogy a törvényjavaslat szerint az analfabéták kizárólag vagyoni (adó-) cenzus alapján, az irni-olvasni tudók pedig más címeken is nyernének választói jogot. Semmiféle elfogadható ok sem szól amellett, hogy az analfabéták akkor is választói joghoz jussanak, ha teljesen vagyontalanok, és ha adót egyáltalán nem fizetnek. Lehet ugyan, hogy némelyik Írástudatlan a közügyekben helyesebben tud ítélni, mint egy-egy Írástudó, de azért ez általában mégis olyan elem, amelyből csak azokat érdemes selectió utján kiemelni, akikben az anyagi függetlenség némi biztositéka van meg. Másképen áll a helyzet az irni-olvasni tudóknál. Az irás-olvasás már magában véve is jelent valamit, annyit mindenesetre, hogy annak, akiben az értelmiségnek ezen a legszerényebb bizonyítékán felül még a megbízhatóság valamely ismérve is megvan, a választójogot meg lehet adni akkor is, ha az anyagi függetlenség jeléül tekinthető anyagi cenzust nem üli meg. A megbízhatóságnak ezt az ismérvét a javaslat különösen a szolgálati viszony állandóságában keresi. Nálunk még a radikális választói jog hivei sem állítják egyértelmüleg, hogy a teljesen vagyontalan elemekre nézve a puszta irás-olvasás kikötése elegendő volna. Még ezek közt is vannak némileg mérsékeltebbek, akik nyíltan bevallják, hogy minden korlátozástól ment választói jog sehol a világon nincs és nem is volt. És noha ezek sem a magasabb korhatárt, sem az iskolavégzést, mint értelmi cenzust, sem a vagyoni cenzust, sem az ugyanegy munkaadónál való állandó szolgálatot nem hajlandók elfogadni, mégis szívesen látnának az irás-olvasás mellett valamely más korlátozást is. E korlátozást, amennyire az eddig felmerült tervezetekből meg lehet ítélni — különösen a munkáselemekre való tekintettel — némelyek a domiciliumnak 1 évnél hosszabb tartamában, vagy mérsékelt lakáscenzus felállításában, vagy a betegsegélyző pénztári kötelékben keresik. Mindezeket a korrektivumokat a rendelkezésre álló részletes statisztikai adatok alapján magam is komoly, mérlegelés alá vettem, de beható megfontolás után nem találtam javaslatba hozhatóknak. Elsőben is: a domicilium tartamának — az általában szokásos, s a jelen javaslatban is tervbe vett — 1 évnél hosszabb időben való megállapítását sem elvi, sem gyakorlati szempontból nem tartanám megfelelőnek. A mi választójogi rendszerünkben a következő évre érvényes választói névjegyzék összeállítása az előző évben történik, tehát az előző év tavaszán kezdődő összeíráskor azokat veszik fel a névjegyzékbe, akik már ekkor 1 évi domiciliummal rendelkeznek. így a legtöbb választónak a képviselőválasztás alkalmával rendszerint régibb domiciliuma van. Az egy évi lakás követelménye tehát a gyakorlatban már amúgy is egy évnél jóval hosszabb tartamú egy helyben lakást jelent. De a domicilium hosszabb tartamának követelése egyáltalában nem is válik be hatályos korrektivumnak. Az 1911. évi népszámlálási adatok szerint az összes 24 éven felüli férfiak közül egy helyben lakott legalább 3 év óta 89-1%, 2 év óta 2-8%, 1 év óta 3•4%, s ennél rövidebb idő óta 4-7%. Tehát csaknem 9

/io részük 3 évnél hosszabb ideig tartózkodott egy helyen, s igy a tervezett 1 évi domiciliumnak 2 évre emelése mindössze 3-4%-kal csökkentené az egyébként választó-jogosultak számát. A műveltséggel hozva kapcsolatba, a domiciliumot, eredményre jutunk, hogy az irni-olvasni tudók mozgékonyabbak, mint az analfabéták; különösen áll ez a középiskolát végzettekre nézve. (A csak elemi képzettséggel bíróknak közel 90%-a, a középiskolát végzetteknek ellenben csak 77-6%-a tartózkodik több, mint 3 év óta lakóhelyén.) Végül az egy helyben lakás hosszabb tartama olyan feltétel lenne, amely a magyarságnak határozottan hátrányára szolgálna. Statisztikai adataink szerint a legmozgékonyabb épen a magyarság, mert ez teszi ki a városi népességben, valamint