Képviselőházi irományok, 1910. XI. kötet • 280-347., XXXI-XXXVII. sz.

Irományszámok - 1910-286. Törvényjavaslat az Országos Gazdasági Munkás- és Cselédsegélypénztárról szóló 1900:XVI. és 1902:XIV. t.-cz.-ek kiegészítéséről

286. szám. 57 juk, hogy a nyugdíjbiztosításba bárminő öreg embereket íelveszünk. Hogy azonban ezt észszerűen tehessük, pénzügyi szempontból szakitanunk kell azon eddigi rendszerünkkel, mely a nyugdíjat egyforma összegben állapítja meg, akár rövidebb, akár hosszabb ideig volt is tag az illető. E helyett át kell térnünk azon minden nyugdíjintézetnél általában elfogadott alapelvre, hogy a biztosítandó nyugdíj a tagsági évek számával növekedik, mert helyes mathematikai alapon csakis igy lehet nagyobb megterheltetés nélkül számbavehető maximális nyugdíjat biztosítani. De ezzel egyszersmind azt is el fogjuk érni, hogy a fiatalabbaknak érdekében lesz az öregebbek példáját mielőbb követni, hogy annál magasabb nyugdíjra szerezzenek igényt. A másik főakadálya e biztositásunk elterjedésének az, hogy a tagnak csakis igazolt rokkantság esetére biztosit segélyt. A rokkantság pedig oly elasztikus fogalom, melybe ha akarom nagyon sok, ha akarom nagyon kevés, úgyszólván semmi sem fér bele. Ez a bizonytalanság a másik oka annak, hogy a jelenlegi nyugdíjbiztosításunk nem vonzza magához földmíves népünket. Ezt a bizonytalanságot meg kell szüntetnünk az által, hogy aggkori ellátással kötjük össze a rokkantsági biztosítást, kimondván, hogy 65 éves porában nem keresik azt, vájjon tud-e még dolgozni, avagy sem, a tag a maga nyugdíját feltétlenül megkapja. Javaslatom ezeken az alapelveken épiti fel az uj nyugdíjbiztosítást. Intézkedéseiben lehetőleg mindenütt alkalmazkodik a gyakorlati élet követelményeihez. Nem lehet tehát kétség az iránt, hogy ez az uj önkéntes biztosítás földmívesnépünk körében rövid idő alatt mind fokozottabb mértékben el fog terjedni. Nemcsak azokat fogja ugyanis megnyerni, a kik önerejükből kivannak biztos nyugdíjról gondoskodni, hanem lehetővé teszi a gazdáknak, hogy cselédeik közül példaadásképen — a mit eddig a 35 éves korhatár miatt nem tehettek — épen a legrégebbieket, tehát rendesen egyszersmind a legöregebbeket jutalmazzák 65 éves koruk betöltése után okvetlen elérendő nyugdíj biztosításával. Ez utón bizton remélhető, hogy a gazdasági cselédek állandósításának ügyét is nagyban elő fogjuk mozdítani. De javaslatom keresztülvitelével nemcsak intézményünk jelenlegi formáján eszközlünk nagy javítást, hanem ez úton jó előre lerakjuk az alapját egy a modern követelményeknek megfelelő kötelező nyugdíjbiztosításnak, melyre — ha majd egykor az ideje elérkezik — az áttérés nagyban meg lesz könnyítve az által, hogy egy az önkéntes formában már megerősödött és begyökeresedett rendszeren lesz tovább felépíthető. Javaslatom egyéb részéről főleg azt tartom kiemelendőnek, hogy a baleseti segélyezés rendszerén eszközöl javítást, s annyiban, a mennyiben ez az intézmény fennállása óta nyert statisztikai adatok szerint a jelenlegi anyagi eszközök mellett keresztülvihető, e segélyeket egyenlősiti az ipari munkásainknak nyújtott baleseti segélyezéssel. Nevezetesen tovább kiépítve azon eddig is teljes mértékben bevált s a földmívesnép* egyszerűbb viszonyainak legmegfelelőbb gondoskodást, mely a baleset folytán elhunytak családjának nem időleges csekély havi segélyt, hanem egy összegben adott számottevő tőkét nyujt, javaslatom a táppénz jellegével biró napi 1 koronás segélyt szintén nem 60 napra,

1 hanem 10 hétre adja meg, a rokkantsági segélyt, vagyis a járadékot pedig nem csupán a munkaképességnek 50°/o-on felüli, hanem már 25°/o-os csökkenése esetére is megadja, még pedig oly módon, hogy teljes munkaképtelenség esetére a segélyt az eddiginek kétszeresére emeli fel, részleges mimkaképtelenség esetére pedig a fogyatkozás mértékének megfelelő százalékokban állapítja meg. Képvh'. iromány. 1910—1915. XI. kötet. 8