Képviselőházi irományok, 1901. XXXVI. kötet • 681-703., CXXXII-CLXV. sz.
Irományszámok - 1901-689. A Horvát-Szlavonországokkal megujítandó pénzügyi egyezmény tárgyában kiküldött magyar országos bizottság jelentése
689. szám. I 5 5 Alulírott országos bizottság hiszi, hogy felfogása teljes összhangban áll az 1868 : I. (XXX.) t.-czikk katározmányaival, mert a 16. és 17. szakaszok kifejezetten rendelik, hogy Horvát- és Szlavonországok összes egyenes és közvetett adóinak és egyéb közjövedelmeinek bizonyos százaléka autonóm, illetve közös kiadások fedezésére fordítandó, további megkülönböztetés nélkül, hol lesznek ezek a jövedelmek befizetve; a törvény szerint tehát nem a fizetés helye a döntő, hanem a jövedelem jogi természete (egyenes közvetett »adóinak« 16. szakasz; »Horvát-Szlavonországok« összes bevételeinek... 17. szakasz), a 27. szakasznak pedig, a mely szerint ezek az országok a hozzájárulási összeg fedezése után fenmaradó fölösleggel szabadon rendelkeznek, nem volna ellenkező felfogás mellett igazi tartalma. Ha alulirott országos bizottság reményli is, hogy a fönt előadott javaslatainak elfogadásával meg fognak Horvát- és Szlavonországok felelhetni kötelezettségeiknek úgy a közösséggel, mint az autonóm igazgatással szemben, még sem hagyhatja el a kiegyezési törvény már említett alapelveinek másodikát, a mely szerint Horvátós Szlavonországok jövedelmeiből mindenekelőtt egy bizonyos összeg az ezen országok önkormányzati költségeire levonandó. A kiegyezési törvény 13. szakaszában kifejezett ezen elvet azon alapelvek egyikének tekintve, a melyeken az ezen országoknak Magyarországhoz való pénzügyi viszonya nyugszik, kettőt találunk benne: szükséges következménye az mindenekelőtt az ezen országok államjogi helyzetének s ama szoros kapocsnak, a mely Horvát- és Szlavonországokat a kiegyezési törvény 1—3. szakaszainak határain túl elválaszthatlanul Magyarországhoz fűzi; másodszor a méltányosság postulatuma ez az elv, mert hogyha ezek az országok jövedelmeiket illetőleg, sem önállóan nem intézkedhetnek, sem azokkal önállóan nem rendelkezhetnek, kell, hogy annál az államnál, a mely ezen jövedelmekkel rendelkezik, keressék és megtalálják a garancziát arra nézve, hogy a saját szükségleteiket is fedezhetni fogják. Ennélfogva a közjövedelmek ama százalékának meghatározására nézve, a mely a jövőben az autonóm költségek fedezésére fog szolgálni, csakis az ezen igazgatás kimutatott szükséglete szolgálhat mértékül ós pedig annál tökéletesebb mértékül, minél nagyobb a valószínűség, hogy Horvát- és Szlavonországok kötelezettségeiknek a közösséggel szemben meg fognak felelni. Ez pedig csak akkor lesz tartósan lehetséges, hogy ha az ország gazdasági viszonyai abban a figyelemben fognak részesíttetni, a melyet annak természetszerű körülményei igényelnek. Horvát- és Szlavonországok az anyagi érdekeik gondozását a kiegyezéssel a közös kormányra bizták, abban a feltevésben, hogy azok ugyanoly gondozásban fognak részesíttetni, mint Magyarország érdekei. Jellemző azonban e részben az a jelenség, hogy ezen országok adóképessége a lefolyt évtizedben nem növekedett abban az arányban, a melyben az Magyarországon növekedett, a mi világos számszerű kifejezést nyer a közös költségekhez való hozzájárulási arány csökkenésében. Ennek a jelenségnek az okát alulirott országos bizottság csakis az ország anyagi érdekeinek nagyon gyenge gondozásában találhatja. A vasúti hálózat Magyarországon az ujabbi időben, a közös államadóssági kiadások óriási emelkedésével ugyan, jelentékenyen fejlesztetett; nem történt ez így Horvát- ós Szlavonországokban. A felső határőrvidék terjedelmes erdőkkel benőtt egész területének, valamint a forgalom ós kereskedelemből való megélésre utalt tengerparti vidékek területének még egyáltalán nincs, vagy csak elégtelen mérvben van vasúti összeköttetése, de a Horvát- és Szlavonországok területén fekvő kikötők is kapcsolat és összeköttetés nélkül állanak a belfölddel. 20*
