Képviselőházi irományok, 1901. XXXIV. kötet • 554-639. sz.
Irományszámok - 1901-624. A képviselőház mentelmi bizottságának jelentése, Lengyel Zoltán országgyülési képviselő mentelmi jogának állítólagos megsértése ügyében
624. szám. 477 vonatkozólag csak azok vallomása jöhet tekintetbe ós vehető figyelembe, a kik közvetlen közelben voltak ós a szavakat hallhatták. Ezek Schmidt Ede ós a négy rendőr, valamint Rovó Aladár. Rovó Aladárt a bizottság ki nem hallgathatta, Schmidt Ede és a négy rendőr pedig egybehangzólag vallják, hogy Lengyel Zoltán a rendőröket haszontalanoknak szidalmazta, Rovó Aladár szabadon bocsátását ós a rendőrök mellszámainak bemondását kiabálva követelte és e viselkedését Schmidt Ede felügyelő figyelmeztetése után is folytatta mindaddig, a míg az előállíttatása iránti parancs ki nem adatott. Valónak kell tehát elfogadni, hogy Lengyel Zoltán képviselő a rendőröket föltartóztatta, tőlük Rovó Aladárnak szabadon bocsátását követelte, őket szidalmazta. Halmai Elemér vallomásában azt állítja, hogy nem látta, miszerint Lengyel Zoltán a rendőrök egyikének karját megfogta ós nem is hiszi, hogy azt megtette volna. Ezzel szemben áll azonban Rudnay Béla főkapitány, Schmidt Ede felügyelő és a négy rendőr egybehangzó vallomása, hogy Lengyel Zoltán képviselő Bán Balázs rendőrt tényleg karjánál megfogta és így követelte Rovó Aladár szabadon bocsátását. Figyelembe véve, hogy dr. Halmai Elemér vallomásában maga is elismeri, miszerint Lengyel Zoltán kezeivel izgatottan hadonászott, a Halmai Elemér és a rendőrségi közegek vallomása közötti eltérés is érthető, a mennyiben a közvetlen közelben levő rendőrök és különösen a karon fogott Bán Balázs biztosan látták, sőt Bán Balázs érezte is karjának megfogását, míg a távolabb levő dr. Halmai Elemérnek ez izgatott taglejtésnek tűnhetett fel. Valónak kellett tehát elfogadni azt, hogy Lengyel Zoltán képviselő akkor, midőn Rovó Aladár szabadonbocsátását követelte, Bán Balázs rendőrt karján megfogta. Ez a tényállás. A mentelmi bizottság, tekintettel arra, hogy a jelen eset, külső körülményeinél fogva is, különösen elvi fontossággal bir: feladatául tűzte ki ez ügynek minél nagyobb figyelemmel és tárgyilagossággal való elbírálását, tudatában annak, hogy itt nem az egyes képviselőt, de a Ház minden tagját megillető közjogi külön jogosítvány megvédéséről van szó. A mentelmi jogot nem külön törvények, hanem a Ház gyakorlata s annak az egyes esetekben hozott elvi jelentőségű határozatai szabályozzák. Az 1878 : V. t.-cz. 19., s az 1896: XXXIII. t.-cz 32. stb. §§-ai a mentelmi jogról egész általánosságban, — mint a törvényhozás tagjainak oly külön jogáról szólanak, melyeket a büntető törvénykönyv s eljárás érinteni nem kivannak — ennek tartalmát, határait azonban meg nem jelölik. Analógiát nyújt azonban az 1867 : XII. t-cz. 47. §-a, a mely a közös ügyek tárgyalására kiküldött orsz. bizottságok tagjainak mentelmi jogát positive körülírja ekként: »bűntény vagy vétség miatt — a tettenérés esetét kivéve —az illető országgyűlésnek előleges jóváhagyása nélkül le nem tartóztattathatnak stb.«, e szerint a mentelmi jog megszűnik, illetve gyakorlatilag nem érvényesül, ha az illető képviselő valamely bűntény vagy vétség elkövetése tekintetében tetten éretik. Ezt a felfogást a Ház mindig követte saját tagjainak mentelmi eseteiben. Ezen elvi álláspontot a fenforgó esetre alkalmazva, vizsgálandónak tartotta a bizottság azt, hogy Lengyel Zoltán eljárása nem ütközött-e oly módon a büntető törvénykönyv rendelkezéseibe, hogy ellene a tettenérés esete (a bűnvádi perrendtartás 141. s köv. §§-ai) megállapítandó volt? így állítva fel a jogkérdést, kutatta a mentelmi bizottság, ha vájjon az ennek alkalmazására szükséges történeti alap, vagyis incriminált cselekvőség fenforgott-e Lengyel Zoltán képviselő úr részéről? Előre kell bocsátanunk, hogy kétséget nem szenved, miszerint a rendőrség a közrend fentartása érdekében szükséges intézkedések megtételére jogosítva van,
