Képviselőházi irományok, 1901. XXXI. kötet • 486-513. sz.
Irományszámok - 1901-503. Törvényjavaslat, a községi és körjegyzők, valamint a segédjegyzők illetményeinek szabályozásáról
503. szám. 141 (községektől) élvezett javadalmazása a törvényes minimumon is alul marad. Pedig az 1871: XVIII. t.-cz. meghozatala, tehát immár 33 év óta a társadalmi és közgazdasági állapotok s a megélhetés kellékei annyira megváltoztak, hogy ma már családos köztisztviselőre nézve a létminimum a 800 koronát messze túlhaladja. Az 1. alatt mellékelt táblázatos kimutatásban feltüntetni kivántam, hogy a jegyzők javadalmazása egyes vármegyékben jelenleg mennyit tesz ki összesen és átlag véve, továbbá hogy miként oszlik meg a javadalmazás az illetmények egyes nemei szerint. A 2. alatt mellékelt táblázatos kimutatás pedig feltünteti, hogy egyes jegyzők állandó javadalmazása az államtól nyert anyakönyvvezetői tiszteletdíjjal, illetőleg államsególylyel együtt ma milyen határok között mozog. Végül a 3. alatt mellékelt kimutatás tájékozást nyújt a jegyzők szolgálati idejére nézve. E kimutatások, melyeknek tanúsága szerint az országban a jegyzők átlagos javadalmazása 1411 korona, első tekintetre jelzik a segítség sürgős voltát. De a szóban forgó idő alatt a jegyzők munkaterhe is lényegesen megszaporodott. Nemcsak a lakosság lélekszámának emelkedésével s a közművelődós fejlődésével természetszerűleg lépést tartó ügyszám-szaporodást veszem itt számításba, hanem azokat az újabb ügyköröket is, melyeket az utóbbi idők törvényhozása a jegyzőkre ruházott. Elég ezen egyébként igen üdvös czélú és hatású törvények közül a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló 1894: XII., a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896: XXXIII., a munkaadók és mezőgazdasági munkások közötti jogviszony szabályozásáról szóló 1898:11., a gazdasági munkás- és cseléd-segélypénztárról szóló 1900: XVI., az erdőmunkásokról szóló 1900: XXVIII. törvényczikkeket említenem, hogy némi képét nyújtsam annak az évről-évre szaporodó munkatehernek, melylyel a községi jegyzőknek meg kell birkózniok. A jegyzők közül igen sokan hajlandók a közigazgatási eljárás egyszerűsítéséről szóló 1901: XX. t.-czikket, illetőleg az ennek alapján hivatali elődöm által kibocsátott Községi Ügyviteli Szabályzatot, Községi Gyámügyi Ügyviteli Szabályzatot, Jogorvoslati Utasítást és Kézbesítési Utasítást is azon jogalkotások közé sorozni, melyek a jegyzőkre szintén újabb terhet róttak. Ebben a felfogásban kétségtelenül van annyi tárgyilagos igazság, hogy minden rendszerváltozás, különösen a hivatalok belóletét érintő minden gyökeres reform legalább is átmenetileg bizonyos nehézségekkel jár. Az is igaz, hogy az új ügyviteli szabályzatok általában véve minden olyan hivatalban, hol a szükséges ügyviteli rendnek és pontosságnak kellő mértéke nem volt meg, nemcsak átmenetileg, de a múlthoz képest állandóan is bizonyos munkatöbbletet okoztak. De viszont tény az is, hogy az egyszerűsítési törvény és ennek végrehajtási rendeletei a^ jegyzőkre eddigi jogszabályokon nem alapuló újabb ügykört nem hárítottak. Es ez az új ügyviteli rendszer, mely különösen kezdetben sűrű megtámadásokban részesült, részben máris elérte, jövőben bizonyára még inkább el fogja érni a kitűzött helyes czélt: az országos egység és egyöntetűség érvényesítése és közigazgatási eljárásunknak javítása mellett a lehető egyszerűsítést az egész vonalon. A jegyzők munkaterhét szaporító, fentebb felsorolt törvények között azért nem említettem az állami anyakönyvekről szóló 1894: XXXIII. törvényczikket, mely pedig a jegyzőket szintén nagy mértékben terhelte meg, mert e törvény állami tiszteletdíj czímén némi kárpótlásban is részesítette a jegyzőket. Azokat a törvényeket sem említettem, melyek az újabb munkateher fejében legalább bizonyos mérsékelt munkadíj felszámítását engedélyezték (pl. az 1894: XVI. t.-cz. 122. §-a, vagy az 1900: XXIX. t.-cz. 9. §-a), hanem csak azokat, melyek minden ellenszolgáltatás nélkül róttak a jegyzőkre tetemes új terheket.
