Képviselőházi irományok, 1901. XXV. kötet • 318-333. sz.

Irományszámok - 1901-318. Törvényjavaslat, az állami tisztviselők, altisztek és szolgál illetményeinek ujabb szabályozásáról

56 318. szám. súlyosbodtak; és nemcsak, hogy nincs kilátás arra, hogy a viszonyok javulni fognak, hanem nem egy jelenség arra enged következtetést, hogy a kizárólagos fix pénzbeli járandóságra utalt osztályok közül azok, a kik a megélhetés súlyosbodó terheit egyáltalán át nem háríthatják, nehéz idők elé néznek. Mondhatni az egész művelt világon uralkodó az a gazdasági irány, a mely a nemzeti productió védelme czimón a termények jobb értékesítésére irányuló társadalmi alakulásokra és állami intézkedésekre vezet, végső sorban a fogyasztást, a megélhetést drágítja, a mihez az állam saját háztartása körébe való intézkedéseivel is járul, a midőn a közszolgáltatások súlypontját a vagyon ós a hozadék megterheléséről a fogyasztás fokozódó megadóztatására helyezi át. Ezeknek a viszonyoknak hatása alatt az államok alkalmazottaik illetményeit fokozatosan javítani kénytelenek. Ott pedig, a hol ez a javítás késik, a késés az alkalmazottak körében elégületlenséget, mozgalmakat szül, a melyek végső sorban magára az igazgatásra is károsan visszahatnak. Ez a helyzet nálunk is. Az állami alkalmazottak már huzamos idő óta sürgetik a törvényhozásnál és a kormánynál helyzetük javítását, a mely sürgetésükhöz támpontot találnak nemcsak a megélhetési viszonyok növekvő terheiben, hanem abban a körülményben, hogy a szomszédos Ausztria 1898! októberétől kezdve megjavította a tiszviselők és szolgák járandóságait ós hogy 1900-tól a véderő havidíjasainak illetményeit is emelték. A kormány azonban, a midőn az érdekeltek részéről felhozottakat méltányolva, az illetmónyjavítás szükségét elismeri és ezért javaslatokkal lép a törvényhozás elé, nem indulhat ki kizárólag az állami tisztviselők anyagi helyzetének humanitárius szempontokból méltánylandó mostohaságából, hanem mérlegelnie kell javaslatainál a kérdés körül csoportosuló összes állam- és társadalompolitikai szempontokat. Az állam saját érdekében nem nézheti közönyösen azt, hogy alkalmazottait a napi kenyér gondjai feladataik megoldásában megzavarják, hogy a rajok bizott ideális és anyagi érdekek gondozását a megélhetéssel való küzködés silánynyá teszi és hogy végül az állam alkalmazottainak munkaerejét teljes mérvben nem veheti igénybe azért, mert az ő ellenszolgáltatása sok esetben nem olyan, mint a • minő ellenszolgáltatás alapján azt követelhetné, hogy az ő alkalmazottja, ha hozzá szegődik, alkalmaztatását valósággal életpályának tekintse, a melynek minden erejét szentelni tartozik. Hozzájárul a mi viszonyaink között ehhez az is, hogy nálunk sok helyütt a tisztviselő az állameszme egyedüli kifejezője, a kit mint ilyet abba a helyzetbe is kell hoznunk, hogy a megélhetés nyomasztó gondjaitól menten, vagyonilag lehetőleg függetlenül éljen hivatásának és méltó mód képiselhesse azt, kitől megbízatását, hivatalát kapta. De ha ezek a szempontok kivétel nélkül a tisztviselők és általában az állami alkalmazottak illetményeinek javítása mellett szólnak, nem téveszthetjük el azokat az okokat sem, a melyek e szempontok korlát nélkül való alkalmazása ellen joggal felhozhatók. ±gy nemcsak, hogy nem lenne indokolt, de egyenesen káros lenne az illetményeket oly mérvben fokozni, hogy ez által az állam más, szintén elsőrangú fontosságú szükségleteit vagy kielégítetlenül hagyni, vagy ezek czéljaira a közszolgáltatásokat fokozni kellene, vagy hogy ez által az államháztartás rendje v zavarokba kerülne. Nem hagyható továbbá figyelmen kivül, hogy az állam az ő alkalmazottjait nemcsak tényleges szolgálatuk tartama alatt fizeti, hanem szolgálatképtelenségök, vagy öregségök esetére is ellátja őket és hátrahagyottaikról is gondoskodik és hogy a fizetés javítása a mi rendszerünk szerint megjavítja a nyugdíjat, az özvegyi nyugdíjat, a temetkezési járulékot és az árvák ellátását is. Végül a kormány gondozásába utalt érdekek nem egyenlő mértékkel való