Képviselőházi irományok, 1910. XIV. kötet • 285-298., XLVII-LXVI. sz.

Irományszámok - 1901-298. Sorozata azon feliratok és kérvényeknek, melyek „az 1889. évi VI. törvényczikk 14. §-ának módositásáról, illetve a közös hadsereg és a honvédség ujonczlétszámának megállapításáról” szóló 199. sz. törvényjavaslat ellen, valamint „az 1903. évben kiállítandó ujonczok megajánlásáról és póttartalékosoknak a közös hadsereg és - haditengerészet békelétszámának kiegészítése végett kivételesen leendő igénybevételéről" szóló 200. sz. törvényjavaslat ellen a képviselőházhoz benyujtattak

376 298. szám. 122-ik melléklet a 298. számú irományhoz. 7.820. ikt. sz.: A magyarországi egyetemek és főiskolák ifjúsága. Tisztelt Képviselőház! A budapesti egyetemi ifjúság f. évi márczius 12-én tartott nagygyűlésén egyhangúlag elfogadta a következő határozati javaslatot: 1. A midőn a képviselőház tárgyalása alatt levő katonai javaslatok ellen hazafias felháborodással tiltakozunk, állást foglalunk a nemzeti hadsereg létesítése mellett, minek teljesítését az Országgyűléshez intézendő kérvényünkben szorgalmazzuk. 2. E kérvénynek a Képviselőház elnökségéhez való benyújtására felkérjük Holló Lajos orsz. képviselő urat. * A nemzeti közérzés hónapok óta tartó forrongásában, a katonai terhek emelése ellen zúgó haragos tiltakozásban fönségesen emelkedett ki az erős vágy: állami önállóságunk bizonyításául nemzetivé, magyarrá tenni haderőnket. A keserű tapasztalat, a szégyenérzet, mely az e téren ma fennálló rendszert gyűlöltté teszi, vitte oda e hősies, áldozatkész országot, hogy pénzét, vérét csaknem megtagadja egy oly intézménynek, mely szive szeretetét, sőt szükségességének még csak hitét is, soha sem birta. Már pedig épen a hadsereg az, mely tagjai és a fentartó állam nemzeti büszkeségében, odaadó lelkesedésében birja hatalma lényegét, mert nem önmagáért, hanem az államért és az adófizető, államfentartó polgárokért van. A »közös «-nek, »osztrák-magyar «-nak nevezett hadseregről pedig ezt elmondani ki meri? Magyar ember nem. Az »összmonarchiá«-nak gúnyolt államszervezet hadereje, mely apáink pénzét emészti s mind mohóbban szomjúhozza, mely a mi vérünket magának követeli, mivel lelkesítsen, de még csak mennyiben szenvedhető is ? Orömpiros arczczal esküdjünk a századok dicsőségében büszkén lobogó sárgafekete zászlóra, melynek szinei még a nap sugaraiban is kellemetlenek; dobbanjon meg szivünk a »Glotterhalte« nemes emlékű hangjára, s rajongó tűzzel álljunk csatarendbe, menjünk csatasíkra, küzdjünk önfeláldozó csatát zengzetes német kommandóra? Vezessen idegen? Pedig tőlünk ezt kívánják és a lelkesítő érzelmek levonásával meg is kapják, mert a vezető politikai irányzatnak önállósága, szabad elhatározása, szive nincsen. De a közszellem, a nemzet akarata, szive, ime megnyilatkozott; az előbb kislelkűen néma most vakmerően odakiált: Elég volt! Rettenetes, de fölemelő e zaj, mint a tenger mormolása s e zúgó forrongásban kiálltunk mi is, a magyar ifjúság: Vető! Haragtól villogó szemekkel állunk a hatalom előtt, melyhez csak törvényparancsolta tisztelet, de jégsziv vezet s alkotmányos jogunk birtokában kérünk, követelünk! Követelhetünk, mert a nemzeti hadsereg felállítását sürgető szó nemcsak a mi ajkunk beszéde, de a négy folyam partján s a hármas bérez tövében mindenütt kiált; az osztatlan ország akaratát megtestesíteni pedig feltétlenül kötelessége a hatalomnak, mert különben alkotmányos mezbe bujtatott zsarnoksággá fajul, kinek sem jogérzete, sem becsületérzése nincsen s megszűnt erkölcsi alapja ahhoz, hogy milliók urának nevezze magát.