Képviselőházi irományok, 1896. XXXVI. kötet • 1040-1056., CCCLXXIII-CCCLXXXIII. sz.

Irományszámok - 1896-1049. Törvényjavaslat a közigazgatási eljárás egyszerűsítéséről

192 1049. szám. A kihágási büntetéspénzek másik nagy része, átlag évi 265.101 frt, vagyis 41*5°/o jelenleg a községeknek jut. Ebből az összegből 123.880 frt harminczöt különböző községi alap és czél között forgácsolódik szét; 141.221 frt, vagyis az összes büntetéspénzeknek csaknem 1

/i része, a községek javára befolyó büntetéspénzeknek pedig több mint fele a szegényalapokat illeti. Ezek a számadatok a fent elmondottakkal összhangban szintén megerősítik a törvényjavaslatban foglalt azon alapelv helyességét, hogy a kihágási büntetéspénzek rendeltetésének lehetőleg egységes szabályozásánál a közvetlen részesedésre jogosultak csak az állampénztár és a községek lehetnek, még pedig úgy, hogy a községek javára eső rész szegényügyi czélokra fordittassék. Az állam és a vármegye ugyanis az egyénenkinti folytonos segélyezéssel természetszerűleg nem foglalkozhatik; az állam és a vármegye segélye akkor lép előtérbe, midőn a segélyezésre a köz- és a magánjótékonyság s a község már képtelen, midőn a sors a szegény népet valami nagyobb elemi csapással vagy Ínséggel sújtja. Az állami és a vármegyei segély tehát rendszerint az időleges szegénység gyámolitására irányul, de az állandó szegénység istápolása, a munkaképtelen, a munkanélküli, a folytonos vagy tartós segélyre szoruló szegények ellátása túlnyomó részben a községet terheli. Ebből is látható, hogy a legégetőbb socialis kérdések egyike: a szegényügy, igen nagy feladatokat ró a községre, ^melynek talajában az egyéni lét életszálai közvetlenül gyökereznek, s a hol az államkormányzatnak s a társadalom tevékenységének végszálai találkoznak. A községre tehát, mint kiinduló és végpontra, nemcsak az 1886 : XXII. t.-cz. 145. §-ában és az 1898 : XXI. t.-cz. 8. §-ában foglalt rendelkezésnél, de a közvetlenség szükségszerű erejénél fogva is első sorban hárul az a feladat, hogy gondoskodjék azokról, kiket a kedvezőtlen viszonyok s a társadalmi küzdelem eredménye a szegényügy zátonyára vet s kiknek fentartásáról az egyéni és családi viszonyok ereje gondoskodni képtelen. Mivel azonban a szegénységnek majd egyéni, majd természeti, majd gazdasági, majd társadalmi okai vannak, a szegénység orvoslása sem történhetik mindenütt és mindenkor azonos sablon szerint, hanem az észszerű és czéltudatos szegény-segélyezés módjait és mértékét a szegénység okai és különböző alakjai szabják meg. Ehhez járul még az is, hogy napjainkban a szegényügyi politika nem szoritkozhatik kizárólag csak a keresetképtelenek segélyezésére — bár ez az általános szabály — hanem bizonyos körülmények között a keresetképes, de munka hiányában vagy egyéb okokból segélyezésre szoruló s arra érdemes egyének fentartását is elő kell mozditani. Ezekből az okokból a leghelyesebbnek azt tartom, hogy a kihágási büntetéspénzek felerésze nemcsak a mindennapi alamizsnára szorulók segélyezésére, hanem az általános szegényügyi czélokra szolgáljon és igy a bűnrelépés okainak kevesbitésére is kiható olyan rendeltetéssel birjon, melynek alapján úgy a koldusok, mint a szegény munkások, napszámosok, vagyontalan állitáskötelesek stb. a fenforgó szükséghez képest gyámolithatók, a munkás és napszámos segélyalapok pedig megfelelően gyarapithatók legyenek. Jövőben fellát a kihágási büntetéspénzeknek, valamint az elkobzott és gazdátlan jószágok értékesítéséből befolyó összegeknek fele az illetékes kir. adóhivatal útján az állampénztárba, fele pedig közvetlenül az illető község javára fog beutaltatni. A községeket illető összegek kezelése és felhasználása iránt — tekintettel a fent elmondottakra és a már létező szegényalapokra — a végrehajtási rendeletben részletesen intézkedni fogok. Mivel egyes törvények (pl. az 1890 : I. t.-cz. 152. §-a, az 1894 : XII. t.-cz. 105. és 107. §-ai) értelmében a kihágási büntetéspénzek, valamint az elkobzott és gazdátlan jószágok értékesi-