Képviselőházi irományok, 1896. XXX. kötet • 855-882., CCCXIX-CCCXXIX. sz.

Irományszámok - 1896-858. Törvényjavaslat a gazdasági munkás- és cselédsegélypénztárról

858. szám. 87 biztosítani az intézmény jótékonyságát, ki az intézményt létesítő állam s társadalom kebeléből önként kiválik. A kizárt tag a befizetést elveszti. Ez az intézkedés szigorú, de igazságosamért a visszatartott befizetés nem egy nyerészkedő üzletnél, hanem a jóravaló munkások intézményénél marad, annál az intézménynél, mely elvégre esetleg éveken át viselte a koczkázatot a kizárt tagért. A 6. §. módot ad arra, hogy a kizárt tag újból felvétessék s méltánylást érdemlő esetekben tagsági évei beszámíttassanak. Megjegyzem, hogy az újra való felvételhez minden esetben az igazgatóság külön engedélye szükséges, a kinek tehát módjában lesz mérlegelni minden esetben, hogy a felvétel nem áll-e ellentétben az intézménynek társadalmi rendeltetésével? 7., 8., 9. §§. A 7. §. a pénztár bevételeit sorolja fel, ezek a) tagok díja, b) a munkaadók hozzájárulása, c) az állam hozzájárulása és d) az adományok. A tagsági díjakról a második szakasznál már szóltam. A munkaadók hozzájárulása, a 8, §. szerint minden gazdasági cseléd után számíttatik. Kétséget nem szenved, hogy ez a munkaadókra nézve bizonyos megterheltetést képez, ámde ezzel az aránylag súlyosnak épen nem mondható megterheléssel szemben összes gazdasági cselédeink baleset esetére a 23. §. szerint biztosítva varrnák. Azt hiszem, nem szorul indokolásra az, hogy akkor, a mikor a munkások segélyintézményéről van szó: nem szabad a munkaadók megterhelését figyelmen kivül hagyni. Nem utalok a munkásvédelem elméleti igazságaira, nem utalok a külföldi példákra, arra sem hivatkozom, hogy az ipari munkaadók az 1891 : XIV. t.-cz. 22. §-a értelmében a járulék egy harmadrészét sajátjából kötelesek fizetni; mert meggyőződésem, hogy akkor, a mikor mezőgazdasági munkásaink jogos érdekéről van szó, a magyar törvényhozás humanismusa e nélkül is mélyen átérzi amaz indokokat, melyek bennünket munkásaink megsegítésére, gazdasági, társadalmi és nemzeti szempontból egyaránt köteleznek. A munkaadók tervezett megterhelése kettős czélt szolgál. E hozzájárulás ugyanis egyfelől támogatására van az önként belépő tagokból alakult pénztárnak, másfelől biztosítja valamennyi gazdasági cselédnek a balesetre való segélyt. Ez a magyarázata annak, hogy e hozzájárulás miért nem egyenlő a rendkívüli tagok tagsági dijával. Mindenesetre meg lehetett volna találni annak a módját, hogy a munkaadók ne csak a cselédek, hanem az alkalmazott munkások után is külön fizessenek bizonyos hozzájárulást, mivel azonban minden mód, mely erre fethasználható volna, feltétlenül nehézkesebb s mindenesetre több zaklatással járó lett volna: leghelyesebbnek látszott elfogadni azt, hogy a cselédek után fizetendő hozzájárulás állapíttassák meg oly összegben, hogy abban már a munkások utáni hozzájárulás is benfoglaltassék. A mennyiben az a valószínűség, hogy mentül több gazdasági cseléd van egy gazdaságban, annál több arató s más egyéb munkás is alkalmaztatik ott: azt hiszem, a megterhelés mindenesetre arányos. A hozzájárulás kötelezettsége alól fel vannak mentve azok az alapító tagok, a kik cselédeik helyett a rendes első csoportbeli tagsági díjat évenként előre befizetik s a díjnak legfeljebb csak a felét vonják le a cseléd béréből. Ez a felmentés a munkaadóra nézve az általa fizetett tagsági díj fele összegével szemben nem mondható valami jelentékeny kedvezménynek, — mégis kívánatos a hozzájárulás alól a jelzett esetben a felmentést megadni, mert azzal szemben, a ki, mint alapító tag, alapító tagsági díját befizette és ezen felül az által, hogy cselédeinek a biztosítást megkönnyíti, az intézmény erősbitéséhez is hozzájárul, valóban nem volna méltányos még a külön hozzájárulást is megkívánni. A hozzájárulás közigazgatási úton a közadók módjára hajtatik be a községek (városok) által. Az állam hozzájárulása évenként százezer korona. Mindenesetre jelentékeny ez az évi hozzájárulás, de ha óhajtjuk a munkások bajainak orvoslását, helyes irányú társulását, ettől