Képviselőházi irományok, 1896. XXX. kötet • 855-882., CCCXIX-CCCXXIX. sz.

Irományszámok - 1896-858. Törvényjavaslat a gazdasági munkás- és cselédsegélypénztárról

858. szám. 85 A betegsegélyezés elsőrendű fontossággal bir az ipari munkásoknál, a kik a nagyobb városokban, hozzátartozóiktól rendszerint távol, idegen környezetben élnek s a kiknél a kereseti viszonyok egészen mások. A gazdasági munkásoknál azonban, a kik rendszerint otthon dolgoznak s a kiknél a családi s községi gondoskodás feltalálhatja s megsegítheti a támogatást igénylőt, s a hol nem a napi kereseten van a fősúly, a betegség esetére való ellátás biztosítása nem bir olyan döntő fontossággal. Lehet, hogy idővel gazdálkodási viszonyaink megváltozásával elő fog állani annak szüksége, hogy ezt a kérdést is fontolóra vegyük, ma még azonban elegendőnek látszik, ha olyan módról gondoskodunk, a melynek révén a munkás a baleset, vagy rokkantság miatt való munkaképtelensége esetére, 65 éves korára, vagy halála esetére önkéntes elhatározásából folyó hozzájárulásával biztosithatja magának és családjának azt a támogatást, a melynek biztosításában neki az állam segédkezet nyújt. Ilyen intézmény szervezéséről szól ez a javaslat, melynek életbeléptetéséről joggal remélhetni azt, hogy a mig egyfelől alkalmat fog nyújtani a társadalomnak arra, hogy a munkáskérdés megoldásában buzdító szavával, oktató vezetéssel tevékenykedjék, másfelől bizonyságot szóigáltat a gazdasági munkásoknak arról, hogy a szorgalmas, jóravaló munkásoknak készséggel nyújt segédkezet a társadalom s az államhatalom, de sohasem fog azok ábrándjainak megvalósítására sietni, a kik tétlen kezekkel jogot formálnak ahhoz, hogy róluk, közreműködésük nélkül, kötelességszerűen gondoskodjék a társadalom s az állam. 1. §. A javaslat 1. §-a mondja ki azt, hogy a baleset vagy rokkantság miatt keresetképtelenné vált gazdasági munkások és külső cselédek s ezek hozzátartozóinak segélyezése czéljából egy külön országos intézmény létesíttetik, a melynek »Gazdasági Munkás- és Cselédsegélypénztár* a neve. Szándékosan használtam a »segélyezés<' szót a »biztositás« helyett, mert a használt szó talán jobban kifejezi azt, hogy ez az intézmény segítséget, támogatást akar és tud csak nyújtani s hogy ennélfogva ezen intézmény tagjai a biztosítottság érzetében nem mellőzhetik a maguk tevékenységét. Azt, hogy ezen segélyezés feladataira miért tartom szükségesnek külön intézmény felállítását, s miért nem illesztettem be a gondoskodás teendőit az igazgatási szervek hatáskörébe, — az általánosságban fentebb elmondottak után bővebben aligha kell indokolnom s elég, ha arra utalok, hogy kerülni akartam minden olyan formát, mely az önsegély lényeges momentumának elhal ványitásával, az állami gondoskodás egyoldalú kötelességszerűségét domborította volna ki. Azt pedig, hogy miért ajánlom a gazdasági munkások jóvoltára külön, a gyári és ipari munkásoktól elkülönzött új intézmény létesítését, az igények s a szükségletek különböző volta eléggé indokolja. A 2. § szerint a pénztárnak alapító, rendes és rendkívüli tagjai vannak. Alapító tag lehet bárki, a ki a pénztárba egyszer s mindenkorra legalább 50 koronát befizet. Az alapító tagoknak joga van az igazgatóságba négy tagot választani, (25. §.) joguk van a megküldött számadásokra észrevételeiket megtenni, (36. §.) s végül a 8. §. szerint, ha a cselédeik helyett legalább felében maguk fizetik az első csoportbeli rendes tagság díját, a külön hozzájárulás alól mentesek. Rendes tagul csak olyan munkást, cselédet vagy gazdasággal foglalkozó egyént lehet felvenni, a ki 14. életévét betöltötte, de 35. életévét még nem haladta túl. A korhatár megszabása azért szükséges, mert a halandóság a korviszonyokkal szoros viszonylatban áll> Megjegyzem, hogy a pénztár létesítésének első öt évében a jelzett életkoron túl lévőkre nézve kivételes szabályt tartalmaz a 42. §„ a mi által a 2. §. intézkedésében levő korlátozás enyhítve van. A rendes tagok a tagsági díj mérve szerint két csoportba tartoznak. Attól eltekintve, hogy a második csoportbeli tagok a 18—20. §§-okban biztosított segélyeknek csak a felét kapják, az első és a második csoportbeli tagok egyenlő jogokkal birnak, tehát a pénztár igazgatásában egyenlően részt vehetnek. A tagok két csoportba való sorolásának kizárólag az az indoka, hogy ilyképen lehetőleg minden munkásnak módot adjunk az intézménybe való