Képviselőházi irományok, 1896. XXX. kötet • 855-882., CCCXIX-CCCXXIX. sz.
Irományszámok - 1896-858. Törvényjavaslat a gazdasági munkás- és cselédsegélypénztárról
84 858. szám. egy tudományosan tökéletes, a valóságban azonban nálunk talán kivihetetlen intézményre van szükségünk, hanem szükségünk van olyan intézményre, a mely ha egyszerűségében ma szinte igénytelenül jelenik is meg, magában hordja az egészséges kifejlődésnek minden feltételét s a kifejlesztést, kiépítést, az alapozás s a keretek elkészítése után azzal a meggyőződéssel hagyhatja a tapasztalásokat megérlelő időre, miszerint ez az alapozás, ez a keretelkészités értékesebb munka, mint a milyen lenne egy nálunk új, szokatlan s talán minden vonatkozásában nem is éppen szükséges, teljes intézmény azonnal való felállítása. Ez általános megjegyzés után, melyből kitetszik az is, hogy annak az intézménynek, melyről ez a javaslat szól, első sorban csak az a czélja, hogy a munkásoknak megadja a módot egy, az önsegély elvére fektetett társulásra, — aligha kell különösen kiemelnem, hogy miért mellőztem — gazdasági cselédeknek a baleset esetére való biztosításától eltekintve — a munkások kötelező belépését. Igaz, hogy számtalan indok szól a kötelezővé tétel mellett, de a valóságban meggyőződésem szerint ma több zavart, keserűséget okoznánk azzal, mint a mennyi haszon volna belőle, holott a munkáskérdésben mindent kerülnünk kell, a mi izgatottságot, félreértést idézne elő vagy azt terjesztené. De nem is kétlem, hogy az önkéntes belépés fentartása mellett már az első években igen sok tagja lesz az intézménynek. Elég, ha e részben a meglevő temetkezési, kiházasitási stb. egyletek taglétszámára utalok, melyek kétségtelen megnyugtatást adnak arra nézve, hogy az állami támogatás és fenhatóság alatt levő intézmény tagjai sorába a gazdasági munkások készséggel be fognak lépni s tagja lesz annak még az is, a ki ha a belépés kötelező volna, bizalmatlanságot táplálna az ellen s erőszaknak mondaná a gondoskodást. Másfelől az önkéntes belépés fentartása mellett szól az a körülmény is, hogy most csakis ezen az alapon lehet remélni azt, mikép a tagoknak a helyi igazgatásban való részvétele egészséges irányú s megfelelő lesz, s hogy igy egy jobb ügyre való helyi szervezkedés el fogja vonni a munkásokat azoktól a szövetkezésektől, a melyekbe meg nem értett, vagy szándékosan ferdén magyarázott jelszavak alatt itt-ott titkon egyesültek. Ezek mérlegelése mellett elegendőnek látszik tehát a mi mostani viszonyaink között, ha a munkásoknak a támogatás igénybevételére nézve csak a lehetőséget, a módot adjuk meg, a segélynyújtásra hivatott intézménybe való belépést azonban nem teszszük kötelezővé, a mi speciális viszonyainktól eltekintve azért sem, mert az eddigi tapasztalások azt látszanak bizonyítani, hogy a biztosítás kötelező formája, ha ez nem bizonyos fejlődés eredménye, nem istápolja a szorgalmat, a takarékosságot, nem serkenti a jövőről való gondoskodást, nem^korlátozza a kalandos terveket, ellenkezőleg a minden eshetőségre biztosított megélhetés tudata meglazítja nemcsak a társadalmi, hanem még a családi kapcsokat is, s feleslegesként tünteti fel azon egyéni tulajdonságokat s képességeket, a melyek érvényesítése nélkül egészséges közgazdasági és társadalmi fejlődés nem lehet. Azt az indokot, hogy hiszen az ipari munkások betegsegélyző pénztárába a gazdasági munkások önként beléphetnek s mégis alig lépett be talán egynéhány: a kötelező belépés kimondására nem tartom elfogadhatónak s legfeljebb a betegsegélyezésre vonatkozólag alább kifejtett álláspontom megerősítésére fogadom el indokul. A kerületileg szervezett betegsegélyző pénztárakkal, a gazdasági munkások éppen mert kerületi az, és mert az ipari munkásokkal a vidéken kevésbé érintkeznek, nem keresik az összeköttetést. De ha a maguk körében, maguk Választotta vezetőkkel társulhatnak, semmi kétségem nincsen, hogy a munkássegélypénztárba önként tömegesen fognak belépni. Ugyancsak a mi viszonyaink megfontolása következtében mellőztem, a balesettől eltekintve, a betegsegélyezést is. Az 1876: XIII. t.-cz., az 1898:11. t.-cz., az 1898: XXI. t.-cz., az 1876: XIV. t.-cz.-ben foglalt rendelkezések egyelőre elegendők e tekintetben.
