Képviselőházi irományok, 1896. XX. kötet • 531-559., CLXXIV-CLXXV. sz.

Irományszámok - 1896-544. Hodossy Imre képviselő és társai elleninditványa: határozza el a képviselőház, hogy a pénzügyi felhatalmazásra vonatkozó törvényjavaslat elutasításával a következő feliratot terjeszti a király ő Felsége elé

544. szám. 121 kormány hivatalos jelölteket nevezhet meg, ezek támogatását a köztisztviselőknek kötelességévé teheti, azokat a tisztviselőket, a kik ez állítólagos kötelességnek eleget tenni vonakodnak, megfenyegetheti, existentiájukban megtámadhatja és igy a választási szabadságot hivatalosan megfojthatja, és hogy mindez jogos, helyes, állandó szabály és jövőre is követendő példa. Igaz, hogy a visszaélésnek mindkét nemét — saját állítása szerint — nem mint ministerelnök, hanem mint pártvezér követi el; de ennek a megkülönböztetésnek gyermekes volta szembeszökő. Vájjon nem áll-e a pénzt gyűjtögető pártvezér mögött a közhatalom gyakorlására hivatott ministerelnök — és vájjon a pártvezér rendelkezik-e a köztisztviselőkkel, mint olyanokkal, ha ezt nem a kormányzati hatalomnál fogva teszi? Nem végkatastrophája-e ez az alkotmányosságnak ? Nem életgyökereit érintik-e annak az új kormányzati maximák ? Képzelhető-e a nemzet akaratának őszinte átruházása a képviselőkre, ha a corruptió nemcsak büntetlenül, de hivatalosan eszközöltetik, és ha hivatalos jelöltek mellett a ministerelnöktől kezdve az utolsó községi jegyzőig, a szervezett állami hatalom rendszeres nyomást gyakorol a választó közönségre? Képzelhető-e, hogy a választók zöme akarat-nyilvánitásának függetlenségét megóvja a végrehajtó hatalom azon boszu-hadjáratával szemben, mely mindazokat fenyegeti, a kik a hivatalos jelölt ellen szavazni merészelnek ? Közigazgatásunknak jelenlegi — bár igen megrontott és egy felelősségnélküli állami omnipotentiához közel hozott — szervezete még lehetővé teszi azt, hogy egyes megyékben, hol a vagyoni függetlenségnek és a szabadsági hagyományoknak kivételesen kedvező körülményei léteznek és sem a tisztikar nem föltétlen rabja a kormány bármiféle szándékainak, sem a közönség nincs arra disponálva, hogy a közhatalmak illetéktelen beavatkozását elfogadja. De ezek a megyék hazánkban, sajnos, a ritka kivételt képezik; a nagyobb városokban pedig a minden rendbeli hivatalnokok és függő existentiák a csekély számú választó közönségnek oly nagy hányadát képviselik, hogy a független polgárság akaratának érvényesülése a lehetetlenséggel határos. Ennek folytán a friss lüktető elem, melyet a városoknak értelmes és szellemileg mozgékony közönsége más államok politikai életébe bevinni szokott, nálunk egészen hiányzik. De városokban és megyékben egyaránt, ha az ország túlnyomó, legnagyobb részét tekintjük, a hivatalosan szervezett corruptió és a rendszerré emelt hivatalos pressió a nemzeti akarat őszinte átruházását a nemzet képviselőire egyenesen lehetetlenné teszi. Ha az alkotmányosság alapelve és lényege ekkép megszűnt létezni, mi maradhat akkor fenn annak egyéb törvényeiből? Semmi más, mint a többség uralma. Ámde a többség uralma csak azon kettős föltétel alatt törvénye a parlamentaris alkotmánynak, hogy benne megtestesüljön az alkotmány tulajdonképeni lényege, a nemzeti akaratnak delegálása a nemzet képviselőire, és hogy korlátot találjon a kisebbség ama jogában, mely szerint ez a nemzetet a szabad discussió fegyvereivel magának megnyerhesse és ez által többséggé válhasson. A mint az alkotmány ama lényege elveszett, a mint nincs szabad átruházása a nemzet, jogainak a nemzet képviselőire, és a mint ez a korlát ledőlt és megszűnt a kisebbség sikeres küzdelmének még lehetősége is: akkor a többség uralma gyökereitől elszakadva és korlátlan hatalommá fajulva, többé nem parlamentáris elv, hanem az önkényuralomnak legrosszabb fajtája. Csoda-e, ha ilyenkor mind gyakoriabbá válik az az eset, midőn a kisebbség a többségi uralom elvét gyakorlatilag meghiúsítani iparkodik? Csoda-e, ha olyan többséggel szemben, melynek az alkotmány lényegének megsemmisítésével szerzett, pusztán formai jogczíme van, a kisebbség sem tekinti magára nézve irányadónak saját jogköre valódi természetét és korlátait, hanem azt kiterjeszti minden fegyver igénybevételére, melyet a fennálló jogi formák kezébe adnak? Csoda-e,?ha az ilyen parlamentet folyton környékezi az activ munkaképtelenség KÉPVH. IROMÁNY. 1896—1901. XX. KÖTET. 16