Képviselőházi irományok, 1896. V. kötet • 131-152., XXVI-XXXVII. sz.

Irományszámok - 1896-137. Törvényjavaslat az esküdtbiróságokról

152 137. szám. ország különböző vidékein nagyon eltérő és mert a képviselőválasztói jogosultsághoz az irni és olvasni tudás nem kívántatik meg. Hogy a javaslat miért nem vette alapul a képviselőválasztói "jogosultságot, ez az emiitett két októl eltekintve, főkép azért történt, mert nem akarta, hogy az esküdtszéki intézmény, mely kizárólag igazságügyi institutió, politikai jelleggel ruháztassák fel. Az eskudti szolgálat első sorban kötelesség, és ehhez képest az esküdti minőség semmi összefüggésben sem állhat a politikai választói jogosultsággal, vagyis a választói jog nem nyújt jogalapot az esküdtképességre. Ez az egészséges felfogás csak későn tört magának utat. A jelen század elején és a múlt század végén, midőn a franczia jogátalakulás az esküdtszéki intézményt a continensre átültette és ettől kezdve úgyszólván az ötvenes évekig, különösen az 1853. július 4-iki franczia törvényig az a felfogás volt az uralkodó, hogy az esküdtszék politikai intézmény, melynek az a rendeltetése, hogy egyrészt a népsouverenitást az igazságszolgáltatásban is érvényre juttassa, másrészt^ pedig, hogy a kormányhatalmi túlkapások ellen megdönthetetlen védelmet nyújtson. Éppen azért a választói minőség egyszersmind esküdtképességet vont maga után, a minek a dolog természeténél fogva az igazságszolgáltatás szempontjából rendkívüli hátrányos következményei voltak. A legelső a többi között az, hogy a mint ama politikai nézetek és rendszerek, melyek a választói jogra kihatással birtak, változtak, változott a jurynek — mint tulajdonképen igazságszolgáltatási intézménynek is a szevezete, — ha a választói jogot kiterjesztették, kiterjesztették az esküdtképességet is, ha pedig megszorították: ezzel korlátozva lett az esküdtképesség is a nélkül, hogy különben ennek az intézménynek direct módosítását czélozták volna. És így a helyett, hogy a politikai fluctuatiók közepette az igazságszolgáltatás szervezete sziklaszilárdan állott volna, a mi minden körülmények között a társadalom legfontosabb érdekeinek egyike, az igazságszolgáltatás a politikai nézetek és rendszerek zsákmányává lett. A jury-szervezet története szomorú bizonyítékot szolgáltat arra, hogy mennyire elhibázott dolog a büntető igazságszolgáltatásra hivatott juryt a politikával összeköttetésbe hozni. Elhibázott dolog az nemcsak azért, mert ez alapon a politikai szenvedélyek, a pártoskodás, a gyűlölet és az előítéletek a bírói székbe vitetnek át, de elhibázott dolog különösen azért, mert a politikai téren elfogadható az a felfogás, hogy politikai nézeteit kiki saját legjobb belátása szerint alakítsa és képezze, átvitetik az igazságszolgáltatásra is, és ama következményeiben rettenetes tévedésre vezet, hogy a jury a birói székben is kizáróan az ő -r- semmi ellenőrzésnek alá nem vetett, még a törvény intézkedésein is magát túltevő — és nem a tőrvényben gyökeredző meggyőződése szerint szolgáltathat igazságot. Elhibázott dolog tevábbá azért is, mert nem létezik oly elv, melyből következtetni kellene arra, hogy a politikai választói jogosultság egyszersmind a birói functio teljesítésére is képesit. A bíráskodási jog különös képességet igényel — a mi főleg abból nyilvánvaló, hogy ha valaki választó — abból még nem következik az, hogy kellő intelligentiával bíró lelkiismeretesés igazságos ember, a mit a jurytól minden esetben meg kell követelni, egyszóval a jury-minőséghez értelmesség, függetlenség, élfogulaMcmság és nagy élettapasztalat szükséges, a mi nem bizonyos, hogy megvan azoknál, a kik választói jogosultsággal birnak. Jól mondja azért Bonnevüle: »le decret du 7. avril 1848, qui confondit le droit de vote et la faculté de juger a été une des plus insignes aberration de ce siécle.»