Képviselőházi irományok, 1892. XXVIII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870ff. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása

870. szám. 79 Külömben a per e szakában elrendelt vizsgálati cselekmények teljesítésénél egyazon szabályok szerint köteles a főtárgyalás elnöke, illetve helyettese eljárni, melyek a vizsgálóbíró eljárását szabályozzák. Ha az elnök úgy van meggyőződve, hogy az indítványnak helyt nem adhat, akkor minden határozathozataltól tartózkodva a vádtanács határozatát kéri ki, a mi Ausztrtaban úgy történik, hogy maga az elnök adja elő ilyenkor az ügyet s ez mindenesetre a legczélszerübb is, mert sok időveszteséggel járna, ha az ügyet előadás végett a vádtanács valamelyik tagjának osztanák ki. A rendelkezésre álló idő rövidsége miatt ez legtöbbször lehetetlen volna. A vádtanács semmi tekintetben sincs kötve az elnök véleményéhez, hanem függetlenül, belátása szerint határoz. Magától értetődik, hogy az eljárás ugyanaz, ha uj tanuk és szakértők megidézéséről szóló indítványt tart az elnök elutasítandónak. Az említett indítványok, habár a vádtanács el is utasította azokat, a főtárgyaláson ismételhetők és az ítélőbiróság az előző határozatoktól teljesen függetlenül jár el. Az ítélőbirót lehetetlen kitenni annak, hogy bármely előzetes birói határozat elzárja oly bizonyítékok megszerzésétől, melyeket az Ítélet hozására szükségesnek tart. De kötelessége is az ítélőbíró ságnak újra fontolóra venni a kiegészítés iránt tett azokat az indítványokat, melyeket a vádtanács ÍH elutasított, de a főtárgyaláson ismételtek, mert a vádtanács határozata óta is jelentékenyen változhattak a körülmények és mindig hibás eljárás volna az, ha a kiegészítést czélzó indítványt oly indokolással utasítanák vissza, hogy az indítványt már a vádtanács is elutasította. 6. A pernek e szakában teljesített vizsgálati cselekmények rendszerint nem fogják a vádirat, illetve vádhatározat megváltoztatását vagy visszavonását eredményezni. Erre nincs is szükség, mert gondoskodva van arról, hogy a fő tárgyalásra idézett vádlott mindig előre tudja a cselekményt, melylyel terhelik és a vádiratban vagy vádhatározatban megjelöltnél siilyosabb cselekmény miatt védelemre felhívás nélkül soha el nem ítélhető, érdekeit tehát az utólag kipuhatolt adatok nem veszélyeztethetik. Ebből azonban nem következik, hogy a vádiratnak vagy vádhatározatnak mindig érintetlenül kell maradnia, és pedig már csak azért sem, mert egyrészről megtörténhetik, hogy a pótlólag teljesített vizsgálati cselekmények következtében hatásköri változás áll elő, vagy éppen kiderül, hogy büntethető cselekmény sem forog fenn. Ilyenkor a vádirat vagy vádhatározat fentartása teljességgel nem volna indokolható. De azért sem indokolt a vádirat vagy vádhatározat megváltoztatását kizárni, mert ha a vádló a pótlólag teljesített vizsgálati cselekmények folytán meg van győződve, hogy a vádiratban (vádhatározatban) foglaltnál súlyosabb vádat lesz kénytelen a főtárgyaláson emelni és a terhelt védelmének előkészítése minden valószínűség szerint a főtárgyalás elnapolását vonná maga után, ekkor több költséggel, munkapazarlással és időveszteséggel járna az eljárás, mintha a vádló uj vádiratot nyújt be, melyből a vádlott előre tájékozhatja magát a vád megváltozásáról. A javaslat tehát, tekintettel arra, hogy taxatíve alig lehetne felsorolni azokat az eseteket, melyekben uj vádirat benyújtása múlhatatlanul szükséges, a vádlónak facultativ jogot ad arra nézve, hogy csak a főtárgyaláson lépjen-e fel a megváltozott váddal, vagy a vádirat visszavonásával egyidejűleg ujabb vádiratot nyujtson-e be. A vádrendszernek az a sarkalatos tétele, hogy a vádlott elítéltetése előtt ismerje a büntetendő cselekményt, melylyel terhelik, a vádló által használható eljárás mindkét módja mellett biztosítva van nemcsak, hanem a czélszerűség szempontja követelményének is elég van téve, mert uj vádirat benyújtása nem kötelező ott, a hol azt az eset körülményei szerint teljesen mellőzni lehet.