Képviselőházi irományok, 1892. XXVIII. kötet • 870. sz.
Irományszámok - 1892-870ff. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása
136 870. szám. A javaslat általános szabályul állítja fel, hogy az ítélet kihirdetésének a vádlott jelenlétében kell megtörténni; következéskép erre a szabadlábon lévő vádlott mindig megidézendő, a letartóztatott pedig elővezetendő. Ha azonban a vádlott meg nem jelent, az elnök három irányban intézkedhetik. Vagy eiővezetteti a vádlottat, vagy kiküldött biró által hirdetteti ki az ítéletet, vagy az ítélet kézbesítését rendeli el. Az első módot csak súlyos büntetendő cselekmények esetében és főleg akkor válaszsza az elnök, ha a vádlottat az ítélet kihirdetése után azonnal le is kell tartóztatni, vagy ha kitűnik, hogy a vádlott pusztán a biróság ellen tüntetésből, a biróság tekintélyének sérelmével maradt el. A második mód különösen akkor követendő, ha szükségesnek látszik, hogy a vádlott az ítélet tartama és a használható perorvoslat tárgyában felvilágosítva legyen. Kiküldöttül rendszerint a főtárgyaláson résztvett biró alkalmazható, de nincs kizárva, hogy más birói tag is teljesíthesse a kihirdetést. Bár a javaslat e helyütt nem emeli ki: mégis alig férhet ahhoz kétség, hogy a kiküldött biró működésénél, minthogy erről jegyzőkönyv veendő fel, jegyzőkönyvvezetőt is kell alkalmazni. A közlés harmadik módjának (kézbesítés) csak felmentő, vagy olyan ítéletre nézve, mely a főtárgyalásról elmaradt vádlott ellen (302. §.) van hozva, továbbá a biróság határozata alapján más csekélyebb súlyú vád tárgyában hozott Ítéletre nézve van helye. A javaslat kötelességévé teszi az elnöknek, hogy az ítélet kihirdetése után a /elektől megkérdezze: kívánnak-e perorvoslattal élni. (330. §.). Főleg a vádlott érdekéből nem fogadhatta el a javaslat a német perrendtartás álláspontját, mely mind a vádlottnak kitanítását a rendelkezésére álló perorvoslat tárgyában, mind az említett kérdést mellőzhetőnek tartotta. Az osztrák perrendtartás (268. §.) a vádlottnak kitanítását előírja. A javaslat szerint rendesen elégséges, ha a felekhez e tárgyban egyszerű kérdést intéz az elnök. Ha azonban a vádlottnak nincs védője, valamint akkor is, ha az ítéletet kézbesítés útján közlik, tehát feltehető, hogy a vádlott a perorvoslat szüksége iránt nehezebben szerezhet szakavatott tanácsot, a hivatalból való felvilágosítás szükségesnek látszott. Hogy az elnöknek tartózkodnia kell mindentől, mi akár a perorvoslat használására, akár mellőzésére erkölcsi kényszer jellegével birna: azt alig szükséges kiemelni. A kérdés feltevését illetőleg a felvilágosítást nem szabad az elnöknek elmulasztani. Mindazáltal, ha elmulasztaná, ez semmiségi okot nem állapít meg. Az 1873-diki osztrák törvény is eltért az 1850-diki perrendtartástól, mely a kitanítás kötelezettségét semmiség terhe mellett irta elő. Az ítélet kihirdetésével és a felebbezésre vonatkozó nyilatkozatok előterjesztésével még nincsenek teljesen kimerítve a főtárgyalás feladatai. Hátra van ugyanis még az intézkedés arra nézve, hogy a vádlott szabadlábon vagy fogságban várja-e be a felsőbíróság határozatát, vagy hogy jogerős elítéltetése esetében büntetését megkezdje-e vagy sem. E helyen csak az előbbiről lehet szó; az utóbbi eset a büntetés végrehajtásának körébe (XXVIII. fejezet) tartozik. Az ítélet meghozása után a vádlott fogvatartásának kérdése uj szempontból ítélendő meg. A collusionális fogság már teljesen ki van zárva és a szökés gyanúja miatt elrendelt fogság is részbeli felmentés vagy enyhébb minősítés következtében fölöslegessé válhatik. Másrészt a vádlottnak körülményei változhattak s e miatt vagy a kimondott súlyos büntetés miatt valószínűvé válhatik szökése, melytől az előző eljárásban nem kellett tartani. Mindezek s azonfölül még a felmentés esetében elrendelendő szabadlábra helyezés kérdése megegyezőleg mutatják, hogy a bíróságnak az ítélet kihirdetése után még a vádlott további fogvatartása vagy szabadlábra, illetőleg fogságba helyezése iránt is kell határozni.
