Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

870. szám. 415 Megtörténhetik, hogy az egész vád koholt. Lehet, hogy puszta önző magánérdekek kielégítése képezi a vádló czélját. Feltétlenül szükséges tehát, hogy a törvény a bíróra bizza annak mérlegelését, hogy esküre bocsátható-e a per által kétségen kiviü érdekelt sértett fél, illetve magánvádló. Nagy lelkiismeretességgel kell a bírónak mérlegelni az említett feleknek vallomását. Különösen a hamis eskü, hamis tanuzás, okirathamisítás, kölcsönös testi sértések, rágalmazások és becsületsértések és végre a szemérem elleni büntettek miatt folyamatba tett bűnvádi perekben vegye fontolóra a biró, esküre bocsáthatja-e az érdekelt felet vagy sem. »A sértett ellen — mondja Carrara programmjában — bizonyos esetekben gyanú támadhat a vádlott gazdagsága miatt. A vádlott gazdagsága arra ösztönözheti a sértettet, hogy elfeledje a kártalanítás czímén szerzendő zsíros nyereség reményében a tán szegény valódi sértő elleni boszuját. Ez a remény rendes oka az erőszakos nemi közösülések miatt kezdett pereknek, melyeket a gyakorlatban szerzett tapasztalásom szerint soha sem indítanak szegények ellen.« Valóban végzetesebb tévedést sohasem követhet el a biró, mintha a bizonyítékok szabad mérlegelése rendszerének önkényes értelmezése mellett könnyedén bocsátja esküre a sértettet. Ha csak nincs objectiv alapon meggyőződve az említett fél igazmondásáról: akkor mellőzze az esküt, mert nem az a szellem vezérli a javaslatot, hogy a vádló minden áron tanú legyen, hanem meg akarja akadályozni, hogy a sértett esetleg teljesen hitelt érdemlő tanuságtételei megfelelő bizonyítékul ne szolgálhassanak. A mi főképen Francziaországban sokat vitatott ama kérdéseket illeti, hogy a se nem károsított, se nem sértett jutalomra igényt tartó vagy nem tartó feljelentő (denuncians) bocsátható-e tanuságtételre, illetve esküre: ezek a javaslat szerint vita tárgya nem lehetnek, mert a feljelentő a tanúságtétel általános kötelezettsége alól kivéve nem lévén, feltétlenül tanuzásra bocsátandó, az eskütől pedig, hacsak a törvényben tüzetesen megjelelt valamely ok ellene fenn nem forog, szintén nem zárható el. VI. A tanuk díjazása. (223—224. §§.) Annál az alapelvnél fogva, hogy az igazságszolgáltatás iránt tartozó általános kötelezettség parancsolja a tanuságtételt: a javaslat nem állapít meg általános tanudíjat, mely szegényt, gazdagot egyaránt illetne. Ez elv azonban mereven keresztül nem vihető a nélkül, hogy jogos és méltányos érdekek csorbát ne szenvedjenek. Lehetetlen azt kívánni, hogy a tanúnak költséget vagy jelentékeny kárt okozzon a tanukötelesség teljesítése. Már magában véve is — különösen többszöri idézés mellett — terhessé válhat a tanukötelesség teljesítése, nem szabad azt még tetézni azzal, hogy még költségeket is okozzon. E szempontból kiindulva, a javaslat megfelelő kivételeket állapított meg. Méltányos mindenekelőtt, hogy a tanú szükséges útiköltségei megtérítve legyenek. Önként következik, hogy ennek megállapításánál szorosan a szükségesre kell szorítkozni és nem a tanú kész kiadását, hanem a rendes és a tanú személyes viszonyainak megfelelő oda- és visszautazási költségét szabad csak megállapítani. Méltányos továbbá, hogy a napi vagy heti bérből élők, az utazáshoz és kihallgatáshoz kivánt időnek és rendes keresetüknek megfelelő kárpótlást kapjanak. Nem lehet azt kívánni, hogy e többnyire szegényebb sorsú polgárokat a tanukötelesség teljesítése mindennapi kenyérkeresetöktől foszsza meg.