Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

412 870. szám. könnyelműség jellemzi a tévedést, akkor valóban igen kérdéses színben tűnik fel a tanú szavahihetősége. Ha kétséges, hogy a tanú vallomása vétlen tévedésen vagy szándékosságon alapszik-e, akkor nem a szándékosság, hanem a tévedés vélelmének van helye és a tanú megesketendő. Helyesen utal a doctrina e ponton annak megfontolására, hogy a modern bűnvádi per még a vádlott terhére sem enged meg ily vélelmeket, annál kevésbbé lehet ennek helye a tanura nézve. Bizonyítsák be a tanú ellen, hogy szándékosan vallott hamisan, de addig jóhiszeműségét kétségbe ne vonják. H. Mikor lehet az esküt mellőzni. Mig a javaslat a 221. §-ban azokat az eseteket jelöli meg, melyekben kötelezőleg van tiltva a tanúnak esküre bocsátása, addig a 222. §-ban azokról az esetekről szól, midőn a bíróság belátásától függ az eskürebocsátás, vagy ennek mellőzése. Négy irányú rendelkezést tartalmaz e szakasz: 1. A 205. §. rendelkezése szerint a terhelt hozzátartozóinak tetszésére van bízva: kívánnak-e vallomást tenni és azt esküvel megerősíteni. Minthogy a fennebb kifejtett okoknál fogva a hozzátartozó vallomása akár mentő, akár terhelő legyen, könnyen lehet elfogult: szükséges volt intézkedni az iránt, hogy az esküt letenni hajlandó hozzátartozó is elzárható legyen az eskütől, ha a vallomás a biró előtt aggályosnak látszik. A törvényes bizonyítás elméletének hódoló perrendek még ki is zárták a tanuságtételből a hozzátartozókat, mely rendelkezés a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszere mellett nem állhat ugyan meg, de éppen a hamis tanuzás megakadályozása czéljából teljesen indokolt, ha nincs kötelezve a biró esküié bocsátani minden vallomást és esküt letenni hajlandó hozzátartozót. Helyesen mondja Thonissen: »Un legislateur pénétré de la sainteté du serment ue dóit pas placer les citoyens dans l'alternative de se perjnrer ou de blesser leurs intérets«. A mily helytelen volna ily rendszer, épp úgy nem követendő a belga javaslat álláspontja sem, mely szerint a hozzátartozók megesketése feltétlenül ki van zárva. Helyesebb a német törvény rendelkezése (157. §.): »Stehen Personen zu dem Beschuldigten in einem Verhaltnisse, welches sie nach §. 51. zur Verweigerung des Zeuguisses berechtigt, so hangt es von dem richterlichen Ermessen ab, ob sie unbeeidigt zu vernehmen, oder zu beeidigen sind«, mely nem zárkózik el ama tapasztalat elől, hogy a bírónak az eset körülményeiből módja van megítélni : igaz vallomást tett-e a hozzátartozó vagy nem. Ha pedig a vallomás igaz és az esküvel megerősített vallomásnak a bizonyítékok szabad mérlegelése mellett is nagyobb értéket szokás tulajdonítani, mint az eskü nélküli bizonyításnak: akkor helyesebb az az álláspont, mely feltétlenül nem tiltja el a hozzátartozókat az eskütételtől. De ha a hozzátartozó esküt hajlandó is tenni és a biróság is alkalmasnak találja az esküre: az eskütétel előtt mindig figyelmeztetni kell a tanút, hogy erre nem kényszeríthető. 2. Megtörténhetik, hogy valamely tanú vallomása, miután lényeges körülményre nézve valótlannak nem bizonyult, a 221. §. 6. pontjának rendelkezése alá nem vonható, de mégis több lényeges körülményre nézve oly fokú ingadozást tanúsít, hogy az esküre bocsátás feltétlen kötelezettségét ily vallomásokra is előírni, az eskü profanálásának veszélyeztetése nélkül alig volna lehetséges (222. §. 2. p.j. E baj megelőzése czéljából szükségesnek látszott a biró arbitriumára bízni azt az esetet, ha a tanú bizonytalan és kétséges módon tesz vallomást, ha ellenmondásos, változatokban, lényeges hozzáadásokkal és elhagyásokkal beszéli el egyazon lényeges körülményeket. A menynyire szükséges, hogy módja legyen a birónak az eskütételtől elzárni azt a tanút, aki feltűnő ingadozást árult el: épp úgy óvakodnia kell attól, hogy e jogot túlságos szigorúan gyakorolja és jelentéktelen eltéréseket »lényeges körülmény« színében feltüntetve, a megesketés általános kötelezettségének szabálya alól a kivételeket ok nélkül szaporítsa.