Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

392 870. szám. A mai bíínvádi perjog súlypontja a közvetlen és szóbeli főtárgyalás lévén, igen természetes, hogy a tanúkihallgatásra nézve a legfőbb garantia a főtárgyalásra helyezendő. És helyesen, mert a felek közreműködésével az ítélőbíró előtt teljesített tanúkihallgatás értékével mi sem ér fel. Mindazáltal csalódnék, a ki észre nem venné, hogy az előzetes eljárás során teljesített kihallgatás nem mindenben áll a főtárgyaláson teljesített kihallgatás mögött, sőt bizonyos tekintetben e fölött elsőbbséggel is bir. Nem szabad elfeledni, hogy a tanút az előkészítő eljárás során rendszerint oly időben hallgatják ki, midőn még élénkebben emlékszik a tényre, midőn még annyi befolyásnak, mint később, kitéve nincs és igy gyakran megbízhatóbbá válik az itt, mint a főtárgyaláson tett vallomás. Nem szenved tehát kétséget, hogy a bűnvádi per mai tagolata mellett is, az előzetes eljárás során teljesített tanúkihallgatás kiváló fontossággal bir, következéskép ennek módjára nézve, a mennyiben eltérésre lényeges ok nincs, egyazon szabályok követendők, mint a főtárgyaláson. A javaslat össze is foglalja a közös szabályokat és az eltéréseket részint itt, részint a főtárgyalásról szóló fejezetben állapítja meg. 1. Első alaki szabályul állítja fel, hogy a kihallgatás egyenkint és az ugyanabban az ügyben kihallgatandó más tanuk távollétében történjék (210. §. 1. bek.). É szabály csak úgy szól az előkészítő eljárásra, mint a főtárgyalásra, mert mindkét szakában a pernek szükséges megelőzni a suggestiókat és illetéktelen befolyásolásokat. E szabályból következik, hogy együttes (collectiv) kihallgatásnak nincs helye. Mindazáltal lehetnek esetek, midőn a helyszínén megjelenve, a biró abból a czélból, hogy a kihallgatandó és az eseménynél együtt jelenlévő tanukat kiválaszsza és a sorrendet megállapítsa, az együttes kihallgatást bizonyos mérvben alig mellőzheti. Ez mindazáltal nem tulajdonképeni tanúkihallgatás, és ekkor is úgy kell vezetni az eljárást, hogy a tanú azt, mit mások is mondtak, után ne mondhassa. E szabályból következik az is, hogy a már kihallgatott tanú, a később kihallgatandó tanú vallomásánál jelen lehet. Az előkészítő eljárás során ez ugyan rendszerint meg nem történik, mégis ha czélszerűnek mutatkozik, a kihallgatott tanuk a többi tanuk kihallgatásánál jelen lehetnek, sőt egymással szembesíthetők is (214. §.). Midőn a javaslat e szembesítést rendszerint a főtárgyalásra tartja fenn és az előkészítő eljárásban csak kivételként engedi meg: úgy itt csakis a szoros értelemben vett szembesítést (confrontatio) érti, azt az esetet ugyanis, ha a terhelt és a tanú vagy a tanuk egymás között eltérőleg vallanak és az ellenmondás másként tisztába nem hozható. A tágabb értelemben vett szembesítés azonban, minő a recognitio (213. §.), az előkészítő eljárás során is rendszerint teljesítendő, mert hisz e nélkül előkészítő eljárást sikeresen vezetni nem is volna lehetséges. Az, hogy a felismerő eljárás tárgyakra is kiterjed és a tanú mind a személyeket, mind a tárgyakat a szembesítés illetve, megmutatás előtt köteles leirni, hogy a szembesítés minden, tehát apróbb eltérések esetében is teljesíthető az előkészítő eljárásban, ügy akkor is, ha alaposan lehet attól tartani, hogy a szembesítés a főtárgyaláson nem történhetik meg: nem szorul bővebb indokolásra. Nem szenved kétséget, hogy a szembesítés bizonyos faja a psychikai erőpróbának és nem mindig az igazság javára üt ki. Nem is lehetett megengedni, hogy egyidejűleg több mint két egyén legyen egymással szembesítve, mert valóságos törvényszéki párviadallá fajulhat, ha csoportok csoportokkal szemben szóharczba elegyednek. Azt pedig minden áron meg kell akadályozni, hogy a vakmerő feleselés