Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

332 S70. s/.íim. A germán népek bizonyításának régi jogában a személyes meggyőződésnek nem volt szerepe. Az esettel okbeli összefüggésben nem álló tűz- és vizpróbák, eskük, istenítélet és törvényszéki párbaj voltak a bizonyítás eszközei. A »juratores, conjuratores« intézménye csak • a'vádlott szavahihetőségének, mint az említett bizonyító eszközök előfeltételének megállapítására szolgált. A canoni bizonyítás joga nem a germán, hanem a tortura mellőzésével a római joghoz csatlakozott, úgyannyira, hogy lényegileg tulajdonképen a római jog szabályaiból állott. A régibb olasz jogászok és joggyakorlat azonban a római jogforrások egyes kijelentéseit úgy fogták fel, mint a bizonyításnak a bírót feltétlenül kötelező anyagi szabályait. Ez a felfogás mindinkább erősödött, ^igy, hogy a canoni jog, főképen a beismerés, tanúvallomás, okiratok és jelenségek bizonyító erejére nézve bizonyos általános szabályokat állított fel, melyeket a canonisták és civilisták a bizonyítás valóságos rendszerévé dolgoztak fel. A germán jognézletct, melynek a bizonyításról szóló tanát az 1215-iki laterani zsinat anathémái annyira megrendítették, a római canonjogi felfogás mindinkább háttérbe szorította. Ezzel együtt mindinkább érezhető lévén a római és a canoni jogokban jártas birák szüksége, népbirák helyett törvénytudó birák kezeibe került az igazságszolgáltatás, kiknek íőgondjuk volt megteremteni a törvényes bizonyítékok rendszerét. E rendszer ama korban — mondja Carrara (Prog. II. 913.) — áldás volt az emberiségre nézve. Amaz igazságtalan törvényekkel szemben, melyek túlzott, büntetésekkel, sőt halállal fenyegettek minden bűutettet, e büntetések enyhítésére jótékony eszköz volt a bizonyítékok hiányosságához képest való leszállításuk. Ama messzemenő és némileg meddő vitára, hogy a vádper, vagy az inquisitorius per hordozója-e a törvényes bizonyítás tanának, itc nem terjeszkedhetünk ki. Annyi azonban bizonyos, hogy a canoni jog és a közönséges német jog inquisitorius perében nőtt nagyra a törvényes bizonyítás elmélete. És ez igen természetes is: a nyomozó perrel a bíró rendkívüli hatalmi állást nyert, melylyel szemben a vádlott elvesztette ügyfél-jelentőségét és valóságos tárgya lett a pernek. E hatalom ellenében korlátokat keresni elsőrendű czéljának tekintette a tudomány. A scholasticismus, mely a schemák, fajok és alfajok felállításában látta a tudomány legmegfelelőbb munkáját, sietett segítségére lenni a birói hatalom korlátozásának. Megteremtették a teljes, fél stb. bizonyítékok tanát. Tápot adott ennek a titkos írásbeli rendszer, mely mellett nem a nyilvános szóbeli közvetlen tárgyalásból merítette a biró ítéletének anyagát, hanem holt betűkből. A közvetlenség és szóbeliség mellett érzi a biró, hogy a bizonyítékok megkötöttségével mélyen benyúlnak meggyőződésének szentélyébe, de Írásbeliség mellett szinte megnyugvást talál, ha a törvény megrendszabályozza meggyőződését. Ez okok működtek közre, hogy a XlII-ik századtól kezdve korunkig az egész continens a törvényes bizonyítás tanának elveire alapította bizonyítása jogát. Kezdetben a positiv törvényes bizonyítás rendszere uralkodott, mely szerint a bizonyításnak a priori törvényesen meghatározott kellékei létezése esetében a biró arra köteles ítéletét alapítani. Még a Josefina (1788), továbbá az 1805-ki porosz és az 1813-ki bajor perrendtartások is a positiv bizonyítás rendszerén nyugodtak. Az 1803-ki osztrák törvény és a legtöbb későbbi particularis német törvény a negatív bizonyítás elméletét követte, azaz: ama rendszert, mely a bizonyíték bizonyos kellékeit úgy határozza meg, hogy azok hiányában a biró marasztaló ítéletet nem mondhat (bizonyíték minimum). A XVIII. század bölcselő szelleme már nem elégedhetett meg a XIII. század vívmányaival és az inquisitorius per hagyományaival. A kínvallatás eltörlése óta külömben is a törvényes bizonyítás elmélete által vont korlátok káros volta mindinkább érezhetővé vált, mert a beismerések mindig ritkábbak lévén, a jelenségek szabad mérlegelésének szüksége önként állott elő. Minden kisérlet, mely a jelenségek bizonyító erejét szabályokba kívánta foglalni, sikertelennek bizonyult.