Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

278 870. szám. védelmi érdekek miatt kívánja a terhelt a szembesítést, akkor kívánságát nem szabad'mellőzni. Egyébiránt a mai gyakorlat ezt követi is. 8. A javaslat nem korlátozza a kihallgatásra hivatott közeget abban, hogy a terheltet hányszor hallgassa ki. Megtörténhet tehát, hogy már az előzetes eljárás során többször hallgattatják ki a terheltet és eltérő vallomásokat tesz, vagy éppen előbb tett beismerését vissza is vonja. Nehogy ez eltérés, illetve visszavonás magyarázatlanul maradjon: szükséges volt intézkedni, hogy azok tekintetében kérdés intéztessék a terhelthez. A kihallgatás intézményének jellegéből önként következik, hogy eme kérdéseket is oly szellemben kell feltenni, hogy az eltérésnek terhelő következményeit megismerje a terhelt. A beismerést néha a rendőri közeg a meglepetés első perczeiben talán meg nem engedett eszközökkel csikarja ki. Intézkedni kell a vizsgálóbírónak, hogy a mennyiben a terhelt ily körülmények között tett beismerését visszavonja, a visszavonás okait felderíthesse. Soha sem elég tehát az eltéréseket, vagy a beismerés visszavonását egyszerűen constatálni, hanem mindig az okok után kell tudakozódni, mert az erre adott válasz, esetleg az ennek következtében szükségessé vált nyomozás ad felvilágosítást arra nézve is, hogy melyik vallomásnak tulajdonítható hitelesség (137. §.). 9. A beismerésről, mint bizonyító eszközről a javaslat »expressis verbis« nem intézkedik. A beismerés visszavonásának oka után való tudakozódásra vonatkozó rendelkezésén kívül még csak két irányban tesz e fejezet a beismerésről említést (139. §.). Egyrészt e szavakkal: hogy »a beismerés kieszközlése czéljából nem szabad az eljárás menetét késleltetni«, kifejezést ad e fejezet bevezetésében kifejtett foelvnek. Másrészt kimondja, hogy pusztán magával a beismeréssel a nyomozást vagy vizsgálatot vezető közegnek beérni nem szabad, hanem kötelessége egyéb bizonyítékokat is megszerezni, melyek a bíínösség mellett tanúskodnak. E szabály alól kivételt képez az az eset, midőn a beismerés teljesen kimerítő és azt az eljárás egyéb adatai is támogatják. Ilyenkor a nyomozás vagy vizsgálat továbbfejlesztése a vádló indítványától függ. Vagyis, miután a megelőző eljárás a vádló tájékozására szolgál, az esetre, ha teljes beismerés van: csakis a vádló lehet competens meghatározni azt, hogy a beismerésben kellő és megbízható alapot lát-e a vád emelésére. Mindebből azonban nem következik, hogy a javaslat nem tulajdonítana kiváló fontosságot a beismerés bizonyító eszközének, hanem csak az, hogy a bizonyítékok szabad méltatásának rendszeréhez kivan hü maradni, midőn a részletes szabályozástól tartózkodik. Semmi sem mutatja inkább, minő súlyt helyez a javaslat a beismerésre, mint a jelen fejezetnek minden rendelkezésén végigvonuló ama komoly törekvés, hogy mennél tisztább és külsöbefolyásóktól mennél inkább ment elhatározás legyen annak forrása. Mindig és mindenütt elsőrendű bizonyító eszköznek tekintették a beismerést. Ha voltak is olyanok, kik Quintilián nézetét: >Ea natura est onmis confessionis ut possit videri demens, qui de se confiíetur« követye hasonló paradoxonokban tetszelegtek, sőt ha oly szellem is, mint Fiiangieri, pártjukra állt, úgy nemcsak a római, angol-skót és északamerikai vádper, hanem a középkori inquisitorius eljárás és a modern vegyes per mégis kivétel nélkül elismerték a beismerés bizonyító erejét. Elismerték pedig amaz alapon, hogy önmagára kártékony és ártalmas vallomásokra rendszerint senki sem bír hajlandósággal, ha csak lelkiismerete, a megbánás, a bűnösség tudata és az igazság hatalma arra nem indítják. Mindazáltal lehető óvatossággal kell mérlegelni a beismerés értékét. A tapasztalás mutatja, hogy igen sok esetben nem ily eszményi mozzanatok képezik a beismerés okát, hanem inkább akkor tesz beismerést a terhelt, midőn az ellene feltornyosuló bizonyító anyagból látja, hogy tagadása mit sem segít. Ha tehát ily tárgyilagos bizonyító anyag nem áll a biró rendelkezésére, hanem csak a terhelt beismerése az egyedüli bizonyíték: akkor kötelessége további adatok után kutatni, mert sok és különféle ok bírhatja a tettest hamis beismerésre. A bűnesetek chronikája igazolja, hogy életuntság