Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

870. szám. 277 figyelembe véve azt, hogy az éjjeli kihallgatásokat szokták erre íegalkalmasabbaknak találni, nem volt fölösleges erre különösen is utalni. Ki kell azonban emelni, hogy a csélzatos kifárasztás az, a mi tiltva van. Tiltja a javaslat a határozatlan, homályos, többértelmü, továbbá a nyelvreadó (suggestiv) és a fogásos (captiosus) kérdések tételét. Hogy mi a határozatlan, homályos, többértelmü nyelvreadó és fogásos kérdés, nem szorul bővebb felvilágosításra. Egyébiránt a lehetőségig kerülendő suggestiv kérdésről maga a 135-ik szakasz is (3. bek.) bó'vebben intézkedik és még arra nézve is útmutatást ad, hogy a részesek, orgazdák és bűnpártolók megnevezése is csak akkor van helyén, ha a terhelt egyébként nyilatkozatra bírható nem volt. A 135. §. utolsó bekezdésének szabálya az ellen biztosítja a terheltet, hogy a kihallgatásakor hozzá intézett kérdések ne vigyék ó't a titoktartás hivatali, illetőleg szolgálati kötelességének megsértésére. Világos azonban, hogy e szabály nem akadályozhatja a kihallgatást oly egyébként titokban tartandó körülményekre nézve, melyek a vádbeli cselekmény tényálladékához tartoznak s melyek ennélfogva a bíróval szemben hivatalos titok természetével nem birnak. Mindeme részletezések az alapelv helyes körvonalozása mellett szoros törvénytechnikai szempontból nem feltétlenül szükségesek és ezért a német birodalmi perrendtartás, daczára hogy sok particularis törvény ellenkező rendszert követett (bajor, thüringiai, oldenburgi, lübecki törvények), mellőzte is azokat. Nálunk azonban, hol még a közelmúltban uralkodott amaz irány, melynél csaknem minden eszközt szentesíteni látszik a beismerés kierőszakolásának czélja, nem volt fölösleges eme részletes instructionalis szabályokra rámutatni. Ezek nyiltan, félremagyarázhatatlanul adnak kifejezést annak, hogy ama kor sötétségét, midőn azt hirdették, hogy »judex pro eruenda veritate potest uti interrogationibus dubiis, obscuris et sophisticis et simulate agere« a humanismus világossága váltotta fel, melynek fénye előtt ilyen alacsony, csak az igazságszolgáltatás méltóságát sértő és az ártatlanul elítéltek számát szaporító eszközök többé meg nem állhatnak. Kimondják továbbá, hogy a javaslat nem azt teszi a terhelt kihallgatásának minden áron elérendő czéljává, hogy ez beismerésre birassék, hanem azt akarja, hogy a kihallgatás biztosítékot nyújtson a beismerés tiszta önkéntes keletkezése mellett. Végül arra is figyelmeztetnek, hogy az igazságszolgáltatás közegének minden viszonyok között meg kell őrizni a pártatlanság és tárgyilagosság méltóságát és soha sem szabad a szenvedélyesség vagy a cselfogás silány eszközeihez fordulnia. 7. A fejezet 136. és 138. §-ainak tartalmára nézve csak azt kell megjegyezni, hogy minden reális vagy verbális suggestiót emez eljárásnál is kerülni kell és hogy a javaslatban meghatározott feltételek mellett ugyan a kihallgatást vezető közegtől függ a szembesítés elrendelése, de a javaslat azt, mint döntő bizonyító eszközt inkább a főtárgyalás, számára kívánja fentartani. Hogy nemcsak a terhelt más terhelttel, vagy a tanuk tanukkal (214. §.), hanem a terhelt a tanukkal is szembesíthető, az nem szenved kétséget. A javaslat (138. §. ut. bek.) a terhelt védelmi érdekeinek biztosítása végett czélszerűnek tartotta arról is intézkedni, hogy a szembesítés eszközlése iránt előadott [kívánságát mindig teljesítsék, ha ez nem okoz nehézséget. Ezzel a terhelt védekezése és rosszhiszemű vallomások megerőtlenítése lényegesen elő van mozdítva. Az 1850. és 1853-iki osztrák perrendtartások szerint el kellett rendelni a szembesítést, ha a terhelt kívánta, de ettől az 1873-iki törvény eltért és mivel a gyakorlat emez eltérést úgy kezdte magyarázni, hogy a terhelt kívánságát e ponton nem kell figyelemben részesíteni, a commentatorok (Rulf 206., Mayer I. 712.) erélyesen figyelmeztetnek arra, hogy mihelyt komoly