Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

870. szAm. n rendelkezést sem tartalmaz. Hogy a tanúkihallgatásnak az itéló'biróság előtt kell történnie, illetőleg ismételtetnie: ezt következtethetni a 77. §. ama határozatából, hogy a vizsgálóbiró a tanukat rendszerint meg nem esketheti. De a többi bizonyítékok közvetlensége még okoskodás utján sem vonható le kényszeritőleg a szövegből, hiányozván még olyan rendelkezés is, hogy az Ítélet alapjául csak a tárgyaláson felhozott tények vehetők. Ennek következtében folytonos habozás mutatkozik annak eldöntésénél, hogy a bizonyítékok mely részeit kell a végtárgyaláson újból elővenni, melyeket kell és melyeket lehet a vizsgálatból használni; gyakorlatilag: hogy mennyiben támaszkodhatik a végtárgyalás és ítélet a vizsgálat irataira. Még ma sem mondhatni egyebet, mint hogy a gyakorlat a következő főtételekre nézve állapodott meg. A vizsgálat befejeztével az itélethozás czéljából külön tárgyalást kell tartani az itélőtanács előtt. Ebben mindvégig ugyanazoknak a bíráknak kell résztvenniök. A végtárgyalás nem állhat csupán a vizsgálat eredményeinek megállapításából, a bizonyítékok tehát újból felveendők. A bizonyítékok mérlegelése tekintetében a törvényjavaslat nem nyilatkozik határozottan. Nem állit fel bizonyítási szabályokat, de azt sem mondja ki, hogy a biró az adatok mérlegelésénél szabályokhoz nincs kötve. A 6. §-nak ez a rendelkezése, hogy: »a bizonyítékok bizonyító erejét a bíróság állapítja meg«, sem az egyik, sem a másik elvet nem sanctionálja, mert mindkét rendszer mellett magától értetődik. Ily körülmények között a gyakorlat sokáig ragaszkodott a kötött bizonyítás rendszeréhez, és a szerint, a mint inkább a régi magyar joghoz csatlakozott, vagy az 1853-iki osztrák törvényt tartotta szem előtt, részint positiv szabályokat követett, részint a negatív elmélethez szított. Idővel azonban a gyakorlat ellenkező irányban fejlődött, kivált a kir. curia judicaturája alapján. Első sorban a szakértői bizonyíték korlátlanabb mérlegelése foglalt tért. A bizonyítás ez eszközénél ugyanis nemcsak az ausztriai törvény, hanem még a polgári perrendtartás is szabadabb mozgást enged a bírónak. Ismételve ki is mondotta a kir. curia, hogy a szakértők lelete csak annyiban bir súlylyal, a mennyiben annak indokolása meggyőzi a birót a következtetések helyességéről. Erősen nyilvánult a szabad mérlegelésre törekvő irány az összetett bizonyítás elismerésénél, elfogadtatván, hogy több bűnjel találkozása, továbbá a tényeknek az egyénnel oly szoros kapcsolata, hogy másnak tettessége kizártnak látszik, elégséges az elitélésre. A tanú a sértett fél és a bűntárs vallomása tekintetében érvényesült még legkevésbbé a szabad mérlegelés elve. Néhány évvel ezelőtt még mindig fordultak elő curiai ítéletek, melyek szabályokra hivatkoznak, hogy mikor és mennyiben bizonyítanak a nevezett egyének vallomásai s melyek nagyobbára annak a nézetnek adnak kifejezést, hogy egy embernek vallomása nem lehet teljes bizonyíték. Az 1872-iki törvényjavaslat a per orvoslatokról igen hézagosan és az ujrafelvételről egyáltalában nem rendelkezik és ezekre nézve a gyakorlat az 1880. évi XXXVII. és 1883. évi VI. törvényczikkekben is kevés támogatást talált. Az iráuyadást ennélfogva a felső forumoktól várta és nyerte. Az állandó gyakorlattal megerősített határozatok közöl elég lesz azokat felemlíteni, melyek az 1872. évi javaslat és a fentidézett törvények hézagait betöltik. Felebbezésnek helye van mindazokban az esetekben, melyekben azt a javaslat vagy a későbbi törvények ki nem zárják; helye van mind a határozat érdemére, mind indokolására nézve. A javaslat 115. §-át, továbbá az 1880. évi XXXVII. t.-cz. 45. §-át iigy értelmezik, hogy a végtárgyalás folytatását elrendelő, a végtárgyaláson közbenszólólag hozott, továbbá a kir. ítélőtáblának a közvetlen idézést helybenhagyó végzése ellen felebbezés nem használható. A felebbezésre jogosultság tekintetében a javaslat 115. §-a azzal nyert kibővítést, hogy a