Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

274 870. szám. .határozottan mutatja amaz intézkedése, hogy a vizsgálat menetét a beismerés kieszközlése czéljából nem szabad késleltetni (139. §.). A kérdések feltevésére vonatkozó részletes szabályok határozott kifejezést adnak annak (133., 134., 135. §§.), hogy a javaslat minden közvetlen vagy közvetett kényszer alkalmazását tiltja, és nem hagynak fenn kétséget arra nézve sem, hogy a terhelt hallgatását nem szabad ártalmára magyarázni. Ama figyelmeztetés pedig, melyet a választ megtagadó, süketséget, némaságot, tompaelméjüséget vagy őrültséget színlelő terhelthez kell intézni, szintén a terhelt védelmi érdekeiben leli kiindulása pontját, mert csak arra kell és szabad a terheltet figyelmeztetni, hogy az eljárást magaviselete meg nem akasztja és hogy azzal csak a védelem eszközeitől fosztja meg magát. (134. §.) A javaslat álláspontjának általános jellemzése után a részletes intézkedéseit felvilágosítására térünk át. 1. A kihallgatás alakja és rendje tekintetében a javaslat első szabályul állítja fel azt, hogy mindenik terhelt rendszerint külön hallgatandó ki. (132. §. 1. bek.) Az egyenkinti, külön kihallgatásnak czélja az, hogy a terheltek egymás nyilatkozatát ne hallják és ez nekik vallomásukra és az ellenmondások kikerülésére útmutatásul ne szolgáljon. De szükséges a kihallgatás eme módja még azért is, nehogy a terheltek egymásra indokolatlan pressiót gyakoroljanak. Megtörténhetik, hogy a vád tárgya annyira complicált; annyira összekuszált, hogy a terhelt pusztán az emlékezet segélyével szabatos feleletet nem képes adni a feltett kérdésekre. Ilyenkor meg kell engedni azt, hogy feleletadás előtt írásbeli feljegyzéseit megtekinthesse. Ezzel a kihallgatás szóbelisége nem szenved csorbát, mert a terhelt feljegyzéseinek meg^ tekintése után szabadon, nem leolvasva köteles feleleteit megadni. 2. Az 1888-iki kormányjavaslat a terhelt kihallgatásánál két tanú jelenlétét kötelező eg irta elő (235. §.) s ezzel -a rendelkezéssel az esetleges visszaéléseket akarta megakadályozni. A jelen javaslat a biztosítékok felállításánál nem ment ennyire, s mint említve, volt, a két tanú alkalmazását csak facultative engedi meg. Hasonló módon rendelkezik az osztrák bűnvádi perrendtartás 198. §-a is; melynek intézkedései ez irányban kifogástalanoknak bizonyultak. A mellett az 1853. évi osztrák perrendtartással tett tapasztalatok meggyőző adatokat szolgáltatnak arra nézve, hogy a bírósági tanuknak minden terhelt kihallgatásánál való alkalmazása majdnem leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik, melyek az eljáró hatóságokat a szabálynak egyedül formális, semmi kezességet nem nyújtó teljesítésére kényszerítik. A tanuk jelenléte két indokból kívánatos, t. i. vagy az igazságszolgáltatás, vagy a terhelt érdekében. Gyakran előfordul, hogy a vizsgálóbíró előtt tett beismerő vallomást a terhelt a főtárgyaláson visszavonja, s a legképtelenebb gyanúsításokkal illeti a vizsgálat vezetőjét. E gyanúsítások még vakmerőbb, még drasztikusahb alakban lépnek fel akkor, midőn a terheltek a csendőrség előtt tett beismerésüket vonják vissza. A gyanúsításoknak csak annak megengedésével lehet elejét venni, hogy a szükséghez képest bírósági tanuk lehessenek jelen a terhelt kihallgatásánál. A tanuk jelenléte nemcsak a gyanúsításoknak állja útját, hanem a nyomozó s vizsgáló közegek esetleges túlkapásainak is, bár manapság ez utóbbiaktól már alig lehet tartani. Hogy e kettős érdek kielégíthető legyen, meg kellett adni a jogot az állami orgánumoknak ahhoz, hogy a terhelt kihallgatásánál két tanút alkalmazzanak, s fel kellett jogosítani a terheltet is arra, hogy a tanuk jelenlétét kívánhassa. Kívánalmának, gyakran indokolatlan volta miatt, nem volt ugyan kötelező hatály tulajdonítható, de ha garanczia nyerés végett volt előterjesztve, a nyomozó hatóságnak vagy a vizsgálóbírónak nem szabadna azt fontos okok nélkül megtagadni. Nem is kell attól tartani, hogy a terheltet a kért biztosítéktól önkényesen elüssék; mert a vádtanács felügyelete alatt álló vizsgálóbíró (113. §.) éppen azzal válnék gyanússá, ha az ilyen kérelmeket alapos ok nélkül megtagadná.