Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

272 870. szám. terhelt érdekeit védné, ellenkezőleg rendszerint megfosztja őt a vádpontok megeró'tlenítésére szolgáló legkönnyebb és legbiztosabb eszköztől. B) Nem követte a javaslat az angol-skót jog amaz intézkedését sem, mely szerint a terheltet kihallgatása előtt figyelmeztetik, hogy joga van nyilatkozatot nem tenni, illetve a kérdésekre nem válaszolni. a) A javaslat a lényeget itt is épségben fentartja, mert a terheltet sem nem kötelezi, sem nem kényszeríti válaszadásra. De hogy őt a biró eleve figyelmeztesse, hogy kérdéseire nem kell felelnie, ez oly újítás volna, melyet népünk jogi és erkölcsi érzetével alig lehetne összeegyeztetni. A nép megszokta, hogy a biró kérdéseire illedelmesen válaszoljon, és ha most egyszerre egyenesen arra tanítanák ki a birói székből, hogy a kérdésekre válaszolnia sem kell: vájjon ki biztosít arról, nem fogná-e a terhelt — és talán némi joggal — e figyelmeztetést úgy magyarázni, hogy az igazságszolgáltatás már többé nem helyez súlyt igaz vallomására, sőt ajánlja neki a néma hallgatást. Senki sem vonhatja kétségbe a Le Royer-javaslat szabadelvű irányát és még ez sem tartalmaz ily figyelmeztetést, hanem átvette az lb73-iki osztrák törvény szabályát, hogy a terheltet kihallgatása előtt figyelmeztetni kell, hogy a hozzá intézett kérdésekre határozottan és a valósághoz híven feleljen. Ez ama pont, mely az elméletben a legélesebb támadások tárgya, és méltán, mert ebben a figyelmeztetésben azt látják, hogy a terheltet önmaga ellen való bizonyításra kívánja kényszeríteni. A tortura physicai utón, a birói figyelmeztetés erkölcsi nyomás segélyével igyekszik egy és ugyanazt a czélt elérni. Ha a modern büntető eljárásban mindenütt el van ismerve az a szabály, hogy a terhelt nem az eljárás tárgya, hanem ügyfél, és hogy nem köteles magát az állam büntető hatóságának kiszolgáltatni, hanem ellenkezőleg, ez tartozik bűnösségét bebizonyítani: akkor ebből a tételből okszerűleg az következik, hogy az igazmondást erkölcsi pressióval sem szabad tőle kicsikarni. De nemcsak elvi tételek harczolnak az »igazmondásra« való figyelmeztetés ellen, hanem gyakorlati okok is. Az olyan terhelt, a ki nem szállott magába, a kit a megrögzött, rossz indulat kerget a bíínbe, a biró figyelmeztetésére éppen semmit sem fog adni. Ellenben az, a ki még csak a bűnnek lejtőjén van, a ki csak a romlás küszöbét lépte át, rendszerint megbánja tettét és figyelmeztetés nélkül is elbeszéli a bűncselekményt. Mindkettő irányában felesleges tehát a felszólítás. Más tekintetben pedig egyenesen káros az igazmondásra való felhívás szabálya, mert elhomályosítja, esetleg kiforgatja a javaslat részéről is elfogadott azt az alaptételt, mely szerint senki ellen sem indítható büntető eljárás, míg csak alapos gyanuokok nem mutatnak arra, hogy bűncselekményt követett el. Az igazmondásra való figyelmeztetésnek csak akkor volna értelme, ha alapos gyanú nélkül is lehetne büntető eljárást indítani és a bizonyítékot csak a gyanúsított beismerésétől várná. Az idézett alaptétellel azonban nem fér össze az igazmondásra való felhívás szabálya, sőt alkalmas arra, hogy az előbbinek hatályát gyengítse. A bűnüldöző hatóságoknak kevésbbé lelkiismeretes és értelmes közegei könnyen engedhetnek a kényelem ingerének, és a helyett, hogy a gyanút támogató adatokat nyomoznák, az »igasmondásra« való figyelmeztetésnek örve alatt erkölcsi pressió útján törekedhetnek a gyanúsítottól beismerést kicsikarni. A javaslat 1. §-ában felállított alapelv mellett és a modern perjog irányának megfelelöleg a gyanúsított csak arra hallgatható ki, hogy mit tud az alapos gyanúval szemben védelmére felhozni. Védekezésében vagy elismeri a gyanú alaposságát, vagy nem; előbbi esetben a pressiótól ment, szabad beismerése bizonyítékul fog szolgálni, az utóbbi esetben pedig az igazságszol-