Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.
Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete
220 870. szám. a hol nem lehet tudni, hogy a jentésbői mi foglalja magában a kihallgatott személy vallomását, s mi fejezi ki a nyomozó közeg subjectiv nézetét: a nyomozás értéke s megbízhatósága iránt alapos kétség támadhat. Az olasz büntető eljárás az igazságügyi rendőrséget nagyban és egészben úgy szervezi, mint a code d'instruction criminelle. Két eltérést mégis ki kell emelni; egyik az, hogy az olasz büntető perrendtartás az igazságügyi rendőrség tagjainak körét, szemben a franczia eljárással, kiterjeszti; a másik lényeges ktiíömbség pedig abban nyilvánul, hogy a vizsgálóbíró nemcsak a főügyésznek, hanem ezenkívül még az elsőfokú bíróság mellé rendelt kir. ügyészségeknek is felügyelete alatt áll (57. ez. 1. p.). Az 1884. október 25-iki genfi törvény — az igazságügyi rendőrség személyzetének megállapításánál s a hatáskör szabályozásánál a franczia bűnvádi eljárás keretében mozog. A belga perrendtartásról szóló javaslat előkészítése alkalmából behatóan foglalkozott a képviselőház bizottsága a »police judiciaire« reformjával. Fontolóra vették a külömbséget, mely az administrativ és repressiv igazságügyi rendészet között van. Az előbbi csak a büntetendő cselekmények elkövetésének megelőzésére törekszik, meghiusítja a bűntettesek szövetségét, összebeszéléseiket, elvonja a bűntett elkövetésére szolgáló eszközöket. A repressiv igazságügyi rendőrség ellenben ott kezdi a működést, hogy az administrativ rendőrség azt végzi. Ama pillanatban lép fel, midőn az administrativ rendőrség, minden felügyelete daczára, a büntetőtörvényt megsértették. Nyomoz, kutat, megállapítja a cselekmény elkövetését, gondoskodik arról, hogy a tettes az igazságszolgáltatás elől ne menekülhessen stb. E feladatból önként következik, hogy az igazságügyi repressiv rendőrség szervezésénél az irányadó szabálynak annak kel] lenni, hogy mennél számosabb közeg álljon a czél szolgálatában. Elismerte a bizottság, hogy a »police judiciaire« mai rendszerében hiányzik a kellő összefüggés és egységes tevékenység, továbbá hézagos a hierarchikus kapcsolat is, a felebbviteli törvényszékek felügyeleti joga pedig teljesen illusprius. Legnagyobb bajnak tekintik Belgiumban azt, hogy a legtöbb közegben hiányzik a localis befolyásoktól ment személyes függetlenség. Mindazáltal egy külön, katonailag szervezett önálló »police judiciaire«-t a képviselőház bizottsága nem tartott kivihetőnek, mert a szabadságjogokra lehetne ily merev szervezet veszélyes. A javaslat tehát a régi alapon (franczia »code d'instruction criminelle«) javítja a police judiciaire-re vonatkozó intézkedéseket. Legnagyobb újítás az, hogy — kivéve a vizsgálóbírót — a police judiciaíre minden tagja az államügyésznek, illetve főügyésznek van alárendelve. A javaslat a police judiciaíre egyes tagjainak hatáskörét részletesen szabályozza. Az ügyésznek hatáskörétől a »flagrant délit« esetében a XVI. fejezetnél bővebben lesz szó. A német perrendtartás (161. §.) csak általában említi a rendőrség és közbiztonság hatóságait és hivatalnokait, kiknek kötelességük a büntetendő cselekmények nyomozása és a halaszthatatlan teendők megtétele. Az osztrák perrendtartás (24. §.) hasonló módon intézkedik és valamennyi közbiztonsági hatóságnak, ideértve a községi elöljáróságot is, a nyomozást kötelességévé teszi. Egyúttal mindkét perrendtartás (osztrák 88. §., német 159. §.) a rendészeti közegeket az ügyészségnek rendeli alá. A javaslat, eltérve a franczia-belga perrendtartás rendelkezéseitől és követve az osztráknémet törvényeket, nem sorolja fel részletesen a nyomozásra hivatott közigazgatási hatóságokat, illetve közegeket, hanem általában az állam, törvényhatóság és község rendőri hatóságait és közegeit nevezi meg ama közegekül, melyek úgy megkeresésre, mint önálló hatáskörben kötelesek nyomozó cselekményeket teljesíteni.
