Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

158 870. szám. fogva, mely a két hatóság között fennáll, e részben azonos szempontokat kellett irányadókul tekinteni. Már a II. fejezet indokolása előadta azonban azokat az okokat, melyek alapján a 36. §. második bekezdése a kir. ügyészségnek nem illetékes tagjait is kötelezi a sürgős közvádlói teendők végzésére. Illetékességi összeütközések esetében a 37. §. ugyanazokból az okokból, melyekből a javaslat 28. §-a kiindul, a kir. ügyészségnek, illetőleg főügyészségnek közös feljebbvaló hatóságát jogosítja fel döntő határozat hozására. A 37. §. első bekezdése akként értelmezendő, hogy a főügyésznek az illetékességre nézve felmerült összeütközés tárgyában hozott határozata nem végérvényes. A javaslat e határozat ellen nem ad ugyan kifejezetten külön felfolyamodást, de az ügyészségi szervezet általános alaptételei szerint kétségtelen, hogy ha az igazságügyi miniszter értesülést szerez a főügyész határozatáról, ezt akár hivatalból, akár valamelyik fél kérelmére megváltoztathatja. 4. A legalitás elvéből és a kir. ügyésznek, mint az eljárásban közreműködő hatósági közegnek a 9. §-ban kimondott általános kötelességéből következik, kogy az ügy keresztülviteléhez szükséges cselekmények indítványozása, az eljárás sikerének lehető biztosítása és az e fölötti őrködés szintén a közvádló kötelessége. A 33. §. első bekezdésének az a rendelkezése tehát, hogy a kir. ügyészség köteles a bűnvádi eljárásban a közvádat képviselni, csak általánosságban való rövid megjelölése a közvádlói működés főbb processualis eszközeinek. A 383. §. I. pontjából és utolsó bekezdéséből világos ezenfelül, hogy a kir. ügyészség köteles a bűnvádi eljárás alatt esetleg elkövetett helytelenségek orvoslása végett perorvoslattal élni. Ügyészi szervezetünkből következik, hogy ez utóbbi irányban megállapított ellenőrzés éppen nem jelent a bíróságok ügyködése vagy pláne ítélkezése módja fölött való oly felügyeletet, milyent a franczia törvényben és annak utánzataiban vagy az 1853-iki osztrák törvényben találunk. Az ügyész csak mint peresfél ügyel az egyes esetben az eljárásra s ha helytelenséget vagy törvénytelenséget lát, nem administrativ úton, jelentések segítségével, hanem perorvoslat útján keres helyesbbítést. Hivatásában a hatóságok számára általában előirt részrehaj latlansággal tartozván eljárni, ellenőrzése kiterjed a terhelt jogainak megóvására is. A kir. ügyészség vádjogának kellő érvényesítésére szolgál a 33. §. második bekezdése, mely biztosíték arra nézve, hogy a kir. ügyészség részéről képviselt vád tárgyában a kir. ügyészségnek meghallgatása nélkül érdemleges határozat nem hozható. A javaslat 38. §-a biztosítja a vádjog szabadságát. Jogában áll a kir. ügyészségnek az eljárás egész folyamán a vádat indokolva megváltoztatni. Nem lehet a kir. ügyészséget arra kényszeríteni, hogy jobb meggyőződése ellenére a vádirat vagy vádhatározat álláspontjához ragaszkodjék. Csupán arról kell gondoskodni, hogy a vád megváltoztatása csak alapos okból történjék és hogy az esetleges súlyosabb vád ellenében a terhelt érdekei megóva legyenek Ezekre nézve pedig elég biztosítékot nyújtanak a megváltoztatás kötelező indokolása és a 316., 317., 318. §-okban és a 384. §. 5. ponjábau foglalt rendelkezések. 6. A 38. §-nak második bekezdése az, mely a jelen javaslatnak valódi vádelvi jellegét biztosítja. A mely perrendtartás, mint pl. a franczia vagy a német birodalmi, csak a bűnvádi eljárás kezdeményezésének jogát veszi ki a biró hatásköréből, de Összeegyeztethetőnek tartja, hogy a megindított eljárásban a bíróság a vádlót vádlásra kényszeríthesse, kétségen kivül még mélyen benne van a nyomozórendszer hagyományaiban. Az az elv, hogy a vádló a bűnvádi eljárás megindításától az ügynek ítélet alá bocsátásáig elejtheti a vádat és a bíróság ekkor a további eljárást megszünteti, oly sarktétele a valódi vádpernek, melyet ha elejtünk, úgy esetleg a vádformával ruházhatjuk fel eljárásunkat,