Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

870. szám. 11 és hírnökök (praecones) által voltak teljesítve. (Szt. László II. 42., III. 25. fej.; Kálmán I. 5., 6., 14. fej.). Később idézőleveleket használtak, melyeknek azonban birói pecséttel kellett ellátva lenniök s melyeket királyi vagy nádori megbízottak (homines regii vei palatinales), illetőleg káptalanbeliek kézbesítettek (I. Lajos 22.; Zsigmond VI. 8.; I. Mátyás I. 1. ez. 9. §., VI. 8. ez.). Bizonyító eszkőzökül e korszakban az istenitélet, a közhír, az eskü, a birói szemle és a tanúkihallgatás szolgáltak. Az istenitéletek kőzöl gyakorlatban voltak a tüzes vas és forróviz próbája (Szt. László I. 28. fej.; Kálmán I. 22. fej.) s a bajvívás. Az előbbiek a XIV. század folyamán, valószínűleg a canoni jog tilalma következtében a gyakorlatból kimentek. A párbajt a panaszló és a terhelt vívták, de néha maguk helyett bajvívókat állítottak (I. Mátyás VI. 18.). E nemét az istenitéleteknek I. Mátyás azokra az esetekre szorította, melyekben minden egyéb bizonyíték hiányzik (VI. 18. ez.) és ekkor is nem a rendes, hanem csak a hadbíróság által elrendelhetőnek nyilvánította. Ezt megerősítette a II. Ulászló alatt hozott I. 37. t.-cz. is, minek következtében az istenitéletek e nemének alkalmazása is nemsokára megszűnt. Közhir alapján, vagyis ha valakit az egész község bűnösnek tartott, az illető még nem volt elitélhető, hanem csak ártatlanságának bizonyítására volt kötelezve (Szt. László II. 4. fej.), mit azonban már az 1222. évi VI. t.-cz. megszüntetett. Mindannyi bizonyító eszköz közöl leggyakrabban volt használva az eskü és pedig nagyobbára mint tisztító eskü. Az esküt-tevőnek kényszerhelyzete szükségkép sok hamis esküre adott okot, melyeket I. Mátyás szerint a tanukkal és párbajjal való bizonyítás (III. 28. ez. 5. §.) kiterjesztésével, részint a panaszló esküjének megengedésével (VI. 14. ez. 9. §.) kivánt kiküszöbölni. Az esküt az illető fél egyedül vagy eskütársak (conjuratores) közreműködésével tette és ezek még a korszak végéig alkalmazva voltak. (I. Mátyás VI. 14. ez.; II. Ulászló VII. 42., 51., 52. ez.; Hk. II. 32. ez.). Tanuk kihallgatása már a legrégibb idők óta volt gyakorlatban. Szt. István (II. 3. fej.) rendeli, hogy a tanú keresztény, becsületes, házas, családos legyen, hogy a szolga ura ellen, a világi állása pap ellen nem tanuskodhatik (II. 19., II. 3. fej.). Kálmán pedig azt határozta, hogy a tanút kihallgatása előtt meg kell gyóntatni és hogy azt, ki valótlanul vallott, tanuságtételre többé ne bocsássák (I. 27. fej.). Részletesebb rendelkezések a tanuk kihallgatásáról törvényeinkben csak a communis inquisitio behozása, vagyis a XIV. század közepe óta találhatók. Ez inquisitio inkább a polgári peres eljárás intézménye volt és azt a panaszló fél kérelmére a király, a nádor vagy az országbíró rendelte el (I. Lajos 23. ez.; I. Mátyás VI. 14., Hk. II. 28., 32. ez. 2., 3. §§.). Minthogy azonban akkor még számos bűncselekmény, mint a hűtlenség, a hatalmaskodás, továbbá az erőszakos kártétel és foglalás polgári utón volt megtorolva, az inquisitio a bűnvádi eljárás szempontjából is jelentőséggel bir. Valószínűleg egyike ama perjogi intézményeknek, melyeket Verbó'czy szerint (Hk. II. 6. ez. 12. §.) Róbert Károly állítólag Francziaország határairól ültetett át hazánkba. Legelőbb ennek fia, I. Lajos törvényeiben fordul elő és abban, hogy a felek kérelmére királyi vagy főbb birói parancscsal volt elrendelve, továbbá, hogy azt nyilvánosan külön kiküldött és nem a per bírája foganatosította, megegyez a régi franczia »enquéte local«-lal, ellenben eltér a régibb törvényeink kútforrásául szolgált frank capitularek »inquisitiójától«, melyet a királyi »missus« hivatalból teljesített. A fennebb idézett törvényhelyek szerint a communis inquisitio alkalmával kihallgatandó tanuknak a tett színhelye szomszédságában lakóknak vagy legalább megyebelieknek, nemeseknek, megfelelő életkoruaknak kellett lenni és nyilvánosan, önként, félelem nélkül, határozottan, eskü alatt vallani. Kihallgatásuknál, melyet káptalanbeli vagy királyi ember teljesített, a felek nem lehettek jelen (I. Mátyás VI. 14. ez. 4. §.). A tanuk vallomása magában még nem volt bizonyíték, hanem eredménye szerint Ítélték meg az esküt a feljelentő vagy a vádlott részére. a*