Képviselőházi irományok, 1892. IV. kötet • 96-157. sz.
Irományszámok - 1892-101. Törvényjavaslat, az állami italmérési jövedékre vonatkozó 1888:XXXV. és 1890:XXXVI. törvényczikkek módositásáról
101, szám. 19 őrség nincs elhelyezve — kisebb községekben pedig ritkán van — egyáltalában lehetetlen; a kincstári kezelés költségei sokszorosan felülhaladván a kisebb községekben elérhető italmérési adó összegét. Ez az egyik legfőbb ok, a miért a kizárólagos italmérési jogosultság teljes mellőzését lehetetlennek tartom. Hazánkban a kisközségek száma igen jelentékeny. Ha e községeknek csak felében avagy csak egyharmadában a jövedék egyáltalában nem, vagy csak értéken alul biztositható, ennek hatása az összeredményen érezhető csorbát fog ütni. Már pedig a tapasztalat mutatja, hogy a községek érdeklődése az italmérési adó megváltása iránt épen a legkisebb községekben a leglanyhább; a minek kellő megfejtését lehet találni abban, hogy az ily községek elöljáróságánál ritkán található fel az intelligentia, mely az adószedési jog nem ritkán nehéz kérdéseivel megbirkózhassak; mig ellenben a kizárólagos joggyakorlása akár házi kezelés, akár további bérbeadás utján minden nehézség nélkül történhetik. Az előadottakon kivül nem kerülheti ki a figyelmet az, hogy az italmérési adószedési jog és a kizárólagos italmérési jogosultság között levő igen jelentékeny különbség annál csekélyebbé válik, minél kisebb valamely község s minél kevesebb az italmérők száma ; mig oly községekben, hol csak egy italmérő van, a két jog közötti különbség teljesen elenyészik s a két jog hatása egybefoly. Nem sokat változik a helyzet az oly községekben sem, hol legfeljebb 2—3 kimérő vau, mert ily csekély számú kimérő közt hamar létrejön a megegyezés s a megegyezéssel létesült a kizárólagos jog is. Minthogy tehát a kincstár érdeke föltétlenül megkívánja, hogy a legkisebb községekben a kizárólagos jog, kisegitő eszköz gyanánt érvényesíthető legyen s viszont a közönség érdeke e községekben a kizárólagos jog alkalmazása által alig valamit, legtöbb esetben azonban semmit sem szenved, én oly kisközségekben, hol legfeljebb három kimérő van, vagy a népesség arányában három kimérő lehet, a kizárólagos italmérési jogosultság alkalmazhatását fentartandónak vélem. Hasonlólag szükségesnek tartom, hogy a kizárólagos jog, legalább átmenetileg, oly községekben is alkalmazható legyen, melyekben az adószedési jog utján az eddigi jövedelemnek, vagy a mennyiben az új puhatolás az eddigi jövedelemnél kisebb eredményt tüntetne fel, a kipuhatolt összegnek négyötöd ( 4 /») része sem lenne biztositható. Ez az arány (V« rész) felel meg körülbelül annak a minimumnak — szemben a mai jövedelemmel — melyet fennebb az állami italmérési jövedék elengedhetlen bevétele gyanánt feltüntettem. A most emiitett két esetben a kincstár érdekében óhajtom a kizárólagos italmérési jogosultságot alkalmazhatni. Ezzel szemben méltányosnak vélem a kizárólagos jog alkalmazását ott is, hol azt a községek kérik, tehát teljesen eltekintve a kincstár érdekétől. Mint már fennebb is utaltam rá: a községek napról-napra szaporodó kiadásaikat saját jövedelmeikből már alig képesek födözni, daczára annak, hogy a különböző czímeken szedett községi pótlékok sok községben már oly magasak, hogy azokat fokozni majdnem lehetetlen. Gondoskodnunk kell tehát arról, hogy a községek oly jövedelmi forrásokhoz juthassanak, melyek mig sem a kincstár, sem a közönség érdekét nem sértik, a nyújtott jövedelem folytán a községek háztartásának rendezését elősegítik. Ilyen jövedelmi forrásnak tekintem a községek részére a kizárólagos italmérési jogosultság megszerzését. Biztos tudomásom van ugyanis, hogy egyes községek a kizárólagos italmerési jogosultság megszerzése által igen tekintélyes jövedelemhez jutottak. A mi pedig a kizárólagos jogból a közönségre hárulható terheket illeti, azt hiszem, e terhek súlya könnyebben elviselhető & gyakorlatilag is könnyebbé tehető ott, hol a jog épen az illető közönség nevében és érde3*
