Képviselőházi irományok, 1892. IV. kötet • 96-157. sz.

Irományszámok - 1892-101. Törvényjavaslat, az állami italmérési jövedékre vonatkozó 1888:XXXV. és 1890:XXXVI. törvényczikkek módositásáról

iá ÍOÍ. szám* tási adó, de miként mai fennebb jeleztem, bizonyos és pedig jelentékeny kivétellel, a menynyiben kivenni, illetőleg mentesíteni óhajtom, az italadó alól a bortermelők magán (házi) fogyasztását. Nem részesülve azonban a mentességben az a termelő, ki kimérést vagy kis mértékben való elárusitást gyakorol, abból az egyszerű okból, mert ezeknél az adó alóli kivétel visszaélésekre, örökös súrlódásokra és vég nélküli panaszokra szolgáltatna okot és alkalmat, s mert azt a csekély terhet, mely magánfogyasztásuk adó alá vonásából támad, a bor árulásából származó üzleti nyereségből könnyen elviselhetik. A sörnél, tekintettel az egészen elütő termelési viszonyokra és különösen arra, hogy ennél az italnál magánfogyasztásról alig lehet szó s általában minden fogyasztás csak kimérés, vagy kis mértékben való elárusitás utján történik, a magánfogyasztás mentesítése nem szükéges. A most mondottakból kitűnik, hogy a magánfogyasztásnak a törvényjavaslatban tervezett megadóztatása csak szűk határokra terjed s e megadóztatás csak azt a fogyasztást terheli, mely nem a saját termelésből származik, vagy a hol a saját fogyasztás a termelő foglalkozása miatt az e foglalkozás közben forgalomba hozott italmennyiségtől el nem különíthető. Horvát-Szlavonországokban a borfogyasztási adó az 1868. évi XXX. t.-cz. 18. §-a és az 1886. évi XXXVII. t.-cz. 4. §-a értelmében a községi kiadások fedezésére szolgálván, ez országokban addig, mig az autonóm tényezőkkel megegyezés létre nem jön, az italmérési és a fogyasztási adó beszedésének egyesítése a bornál nem történhetik meg, csupán a sörnél való keresztülvitele pedig indokoltnak nem látszván, ez országokban az italraérési adó jelen alakjában volna fentartandó. A fennebbiekben jeleztem, hogy a bor és sör után járó italmérési adót a szesz és az égetett szeszes italok italinérési adójától elválasztva, az emiitett italok fogyasztási adójával egyesitni s a fennálló fogyasztási adótörvények és szabályok szerint kezeltetni óhajtom. A szesznél és az égetett szeszes italoknál ily egyesítés a dolog természetéből folyólag uem történhetvén, ezeknél az italmérési adó az eddigi alakban marad meg s az 1888. évi XXXV. és az 1890. évi XXXVI. t-cz., valamint az ezen törvényczikkek végrehajtása iránt kiadott utasítások szerint fog kezeltetni; de a községenkénti biztositásnál és beszedésnél a bor- és sörfogyasztási italadókra vonatkozó törvények és utasítások nyernek alkalmazást. Hasonlólag érvényben maradnak az 1888. évi XXXV. és az 1890. évi XXXVI. t.-czikkeknek mindazon intézkedései, melyek a kimérési, — kis mértékben való elárusitási, — és az égetett szeszes italok nagyban való eladását illető engedélyekre, nemkülönben az italmérési illetékekre vonatkoznak, minthogy a jelen törvényjavaslat csakis az italmérési adó kérdését öleli fel. Bár a biztositásnál alkalmazásba veendő fogyasztási adótörvények és szabályok tágabb hatáskört nyújtanak a kincstárnak, de még e törvények s az azokon alapuló utasítások nem nyújtanak teljes biztosítékot arra nézve, hogy a kincstár a bor és sör italmerési adójának különválasztása után a szesz italmérési adóját megfelelő módon értékesíthesse. Különösen áll ez a kisközségeknél, hol kevés a kimérők száma s ezek is nagyobbára csak mellékfoglalkozás gyanánt űzik a kimérést. Ilyen helyeken, ha a község bármi okból nem érdeklődik az adószedési jog megszerzése iránt, a kincstár teljesen ki van szolgáltatva a községben lévő egyetlen vagy csekély számú kimérő szűkkeblűségének, kik külső versenytől nem félve s a dolog természetéből folyólag nem is félhetve, egymás közt pedig rendesen kiegyezve, oly árt ajánlanak, a milyen épen nekik tetszik, s a kincstár kénytelen azzal megelégedni. Mert az ily kisebb községek szeszitalmérési adója nem képez megfelelő objectuinot arra, hogy a bérletre idegen egyén vállalkozzék; a kincstári kezelés bevezetése pedig, főleg oly községekben, hol pénzügy-