Képviselőházi irományok, 1892. II. kötet • 24-50. sz.
Irományszámok - 1892-24. Törvényjavaslat, a sommás eljárásról
82 24. szám. voltak, felette visszás volna a beismerés megerőtlenitéséhez még az ellenbizonyítást is megkívánni és ugyanez fog állani akkor is, ha a képviselő kimutatja, hogy felének utasítását félreértette és ez alapon tette a beismerő nyilatkozatot. A javaslat továbbá eltér a jelenlegi prdtás 163. §-ától, az u. n. korlátolt beismerés szabályozása tekintetében. Egyrészről ugyanis a törvk rendt. 163. §-ának gyakorlat által követett értelmezésével is megegyezőleg világos kifejezést ad annak, hogy a beismeréshez kapcsolt önálló állitások a beismerés hatályosságát nem érintik, azaz nem tekinthetők a beismerés korlátozásának, másrészről pedig szakítva a korlátolt beismerés megoszthatlanságának elvével, mely különböző értelmezése szerint vagy téves, vagy pedig semmitmondó, a korlátolt beismerés megítélését az eset körülményei szerint a bíróságra bizza, e mellett azonban útmutatást is ad e megítélés tekintetében. Az u. n. korlátolt beismerés ugyanis valójában vagy — tiszta — beismerés, vagy pedig tagadás. E részben minden attól függ, hogy a nyilatkozatban foglalt előadás mennyiben szolgálhat még az ellenfél tényállításából levont következmény megállapítására, illetőleg összefér-e az ellenfél jogának vagy kifogásának megállapítására lényeges állitás valóságával. (56. §.) A javaslat mellőzi a nyilatkozási kötelesség egyenes kimondását, mely csupán doctrinális jelentőséggel bir, azonban 56. §-ában lényegileg a fennálló joggal megegyezőleg megállapítja a tagadás elmulasztásának következményeit. A javaslat e §-ában tekintettel van a tagadás különböző módjaira és egyúttal szakit azzal a formalismussal, mely ma a tagadás megítélésére nézve fennáll, midőn ott, a hol a tagadási szándék a fél előadásából kitűnik, a részletes tagadás szükségétől eltekint. Ugyanazt a szabadabb felfogást követi továbbá a javaslat, midőn a biróság belátására bizza annak megítélését, hogy a nemtudással vagy nem emlékezéssel való nyilatkozás tagadásnak tekinthető-e. Vannak esetek, melyekben méltánytalan volna és ép a lelkiismeretes felet terhelné, ha tőle a tényállítás valóságára nézve határozott nyilatkozat kívántatnék, ez eseteknek abstract megállapítása azonban a méltányosságnak megfelelően nem lehetséges. Azok a tekintetek, melyek a köztudomásnak, figyelembe vételét megengedik, a biróság hivatalos tudomásának figyelembe vehetését is indokolják. Csak a biró ellen nem őrizhető maga ntudomásának felhasználhatása az, mely az igazságszolgáltatás pártatlanságát veszélyezteti. E felfogásnak ad kifejezést az 57. §. Jelenlegi perjogunknak a külföldi jogszabályok bizonyítására vonatkozó szabályai sem a dolog természetének, sem pedig az élet szükségletének nem felelnek meg. A jogi me gitélésnek abban az esetben is a biróság feladatát kell képeznie, midőn a megítélés külföldi szabályok szerint történik; hiszen maga a belföldi törvény rendeli, hogy bizonyos esetekben külföldi jogszabályok legyenek alkalmazandók. Ezzel kirívó ellentétben áll perrendtartásunk 157. §-ának ama szabálya, hogy a külföldi jogszabály csak az ellenfél kifogására, ekkor azonban feltétlenül bizonyítandó. Meggátolja továbbá jelenlegi perjogunk a belföldi törvény ama kívánalmának teljesítését, hogy bizonyos esetekben külföldi jog alkalmaztassák az által is, hogy a külföldi jognak formális bizonyítását kívánja meg. A törvk. rendt. 545. §-ában megkívánt bizonyítvány némely esetben meg sem szerezhető, mert a külföldi hatóságok ily bizonyítványt nem állítanak ki. A javaslat a törvk. rendt. ki nem elégitő szabályait a tudomány és az ujabb törvényhozások álláspontjának is megfelelő czélszerűbb szabályokkal pótolja. Az 59. §. a bizonyítékok szabad mérlegelésének elvét jelenti ki. Ennek az elvnek indokolásául elég arra hivatkozni, hogy a bizonyítékok mérlegelésére oly szabályokat felállítani, melyek az individuális esetek különbözőségének megfelelnek, általában nem lehetséges. Ez okból már eddigi perjogunk is, mely különben elvileg nem áll a szabad bizonyítás alapján, kénytelen volt a szabad mérlegelésnek messze terjedő concessiokat tenni, midőn nevezetesen az u. n. közvetet t 59. §.
