Képviselőházi irományok, 1887. XIV. kötet • 374-413. sz.

Irományszámok - 1887-390. Törvényjavaslat, a mezőrendőrségről

390. szám. 79 tandó többség döntse el; a határozat ellen a meg nem elégedő fél községekben az alispánhoz, törvényhatóságot képező városokban a földmivelési ministeriumhoz fölebbezhet. Az igy hozott határozat ellen 15 napon belől vagy a birósághoz, vagy a közigazgatási hatósághoz lehet fordulni. De a fél által már egyszer választott eljárás szerint azután véglegesen dönt a bíróság, illetőleg a közigazgatási hatóság (46. §.). A gazdasági érdek megkivánja, hogy időlegesen állapíttassák meg bizonyos rend, semhogy a magánjogok teljes tisztázásáig a gazdasági zavar tartson s ez alatt talán nemcsak a netán sértett magánjog, hanem az összes birtokosok érdekei is szenvedjenek, illetőleg tönkremenjenek. A javaslat 48. §-ban a közlegelők fentartásának biztosítására törekszik. Úrbéri viszonyainkat rendező törvényünk (1871: LIII. t.-cz. 42. §-ában) kimondja azt az elvet, hogy a közlegelő eredeti czéljának (tehát az állatok legeltetésének) szolgál mindaddig, a mig a birtokosok többsége áital el nem határoztatik felosztása. A mily helyes magánjogi szempontból ez az elv, s a mily helyesnek látszik a haladó mezőgazdaság terén első pillanatra az is, hogy a többség határozata esetén a közös tulajdonnak egyéni tulajdonná fölosztása indokolt: ép oly káros hatású nálunk a közlegelők felosztásának további megkönnyítése. Állattenyésztésünk viszonylagos hátramaradásának egyik fő okául tüntetik föl a legelők feltörését; s tényleg közlegelőink ezen törvény uralma alatt sok helyütt megosztattak s most az állattenyésztés nagy kárára nincs legelő; az említett körülményeknél fogva mindazáltal a legelők okszerűtlen feltörése ellen megszorító intézkedésekről kellett gondoskodni, s igy az az elv, hogy a közlegelők fölosztása a minister engedélyétől tétetik függővé s irányadóul e részben az jelöltetik meg, hogy a fölosztás meg nem engedhető akkor, ha kellően nem igazoltatik, hogy a szükséges legelőről, esetleg kellő takarmányosról máskép van gondoskodva, — állattenyésztési viszonyainkban nyeri kellő alapját. V. FEJEZET. A külső birtok szabad használatának korlátozása. A mezőgazdaság épugy, mint a közgazdaság elmélete a teljes egyéni szabadság érvényesülése mellett küzd és hangosan hirdeti, hogy minél intensivebb a gazdálkodás, minél jobban halad a nemzet, sőt minél nagyobb a világ gazdasági haladása, annál inkább kell a törvényhozásnak gondoskodnia arról, hogy az egyén gazdaságában is minél önállóbb, függetlenebb és szabadabb legyen és ledöntessenek azok a korlátok, a melyeket e tekintetben az előbbeni korszakok viszonyaik akkori természetéből egészen helyesen rendeltek. A magyar törvényhozás ép az okból, követve Európa államainak újabb törvényhozási irányát, a földbirtok tekintetében minden korlátot ledöntött, s a földtulajdonost abba a helyzetbe hozta, hogy legalább jogilag földjével tetszése szerint bármit is tehet, azon saját belátása szerint gazdálkodhatik, ott ültethet és vethet tetszés szerint, a mit akar, szóval a földbirtok gazdasági szempontból tökéletesen szabad. A mi mellett a physiocraták óta a közgazdasági irók oly erősen küzdöttek, az 1848. óta törvényhozásunkban is érvényre jutott és a birtok ezen szabadsága ellen tényleg (a minimum kérdésének rövid ideig tartó szellőztetésén kivül) nem is mutatkoztak hangok az elmélet körében. Egészen máskép áll azonban a dolog a gyakorlatban. Az ország számos vidékein a volt úrbéresek tulajdonát képező parcellákon oly gazdálkodás foly, mely mellett az állattenyésztés és ennek utján a talajból a termelés által elvont anyagok utánpótlása majdnem lehetetlen. A földek nagyobbrészt mind föltörettek s egymás után kellő pihenés nélkül újra és újra termelésre s többnyire szemtermelésre használtatnak. Hiába való volt az egyes gazdák részéről az intés ez ellen, hiába minden figyelmeztetés; még a belátó gazda földének fekvésénél fogva is kénytelén ugyanezt a gazdasági rendszert folytatni, sőt az előbb hangoztatott törvényhozói rend-