Képviselőházi irományok, 1887. XIV. kötet • 374-413. sz.

Irományszámok - 1887-412. A képviselőház igazságügyi bizottságának jelentése, "az öröklési jogról" szóló törvényjavaslatra vonatkozólag

2á8 412. szám. vagyonok történeti és jogi fogalma közti különbséget nem hagyta figyelmen kivül, — mindazáltal egyhangú megállapodása alapján a törvényes örökösödés szabályozásánál az öröklött és szerzett vagyon közötti különbséget, úgyszintén az öröklésre hivatott rokonok nemi különbségének örökjogi hatályát feltétlenül és teljesen mellőzendőnek mondottaki; —s ezzel az első és határozott lépést kívánta tenni a bizottság is azon irányban, mely szerint vizsgálandó volt, ha vájjon a törvényhozás a családfentartás nagy eszméjének bir-e szolgálatot tenni az ági vagy öröklött és a szerzeményi vagyon közti különbség fentartásával ? s az annyiszor kifejtett indokok alapján azon meggyőződésre jutott, hogy a jelzett czélra ezen különbség fentartása nem alkalmas, hogy az ágiság intézményének 1861. év óta tartó uralma alatt a birtokviszonyok átalakulásának általa— különben is eredetileg sem czélzott megakasztása, s jelesül a vagyonnak a család részére megóvása nem éretett el; hogy a »paterna paternis, materna maternisí elve csak perjogi bonyodalmakat szül, de közgazdasági hatásra képtelen; — különben is a modern család eszméje, a melynek megfelel a törvényes örökösödés s főkép a kötelesrésznek javasolt szabályozása is: a históriai, ősi család helyett ma már nem az ági felmenők, hanem a legközelebbi vérségi s házassági kapcsolatban levőkre szoritkozik; — a családi vagyon védelmét az ágiság mechanice nem is biztosithatja, mert akkor az ösiségig kellene visszamenni, a mi a hitel, a modern vagyonjog lételeme szempontjából megengedhető egyátalán nem lehetne; — a homályos sejtelmeket és illusiókat, melyek ezen eszmekörben itt-ott a régi intézmények hordereje felöl élnek, szétoszlatni szintén a törvényhozás egyik positiv feladata s ezért az ági öröklés rendszerének fentartásához fűzni szokott hiú reményeket félretéve — ezek helyett a legegyszerűbb, legtermészetesebb és legethikusabb öröklési rendet, t.'i. a leszármazó utódok nélküli gyermekek után a felmenők mindkét ágának egyenlő meghívását, vagyis a szülőnek a testvér s illetve a távolabbi oldalrokonok előtti öröklését, fogadta el á bizottság. Ezzel a múltnak a megváltozott viszonyok között tarthatlan maradványa, a mely különben is gyakorlatilag illusiónak bizonyult, a vele kapcsolatos káros hatások miatt mellőztetik, s ez által a jelen fejlődés követelményeinek megfelelő reform létesül. — Ámde nem állt meg ennél a bizottság, hanem kiemelve a múltból az alapjában ma is jogosultnak ismert eszmét: a családi vagyonnak lehető fentartását s legalább a közvetlenül következő nemzedék netáni prédálása előli megvédését, — e szempontból az értéktelen eddigi forma helyett új életképes mstitutiót vélt találni és biztosithatni az u. n. hitbizományi helyettesítésben, vagyis a javaslat szerinti utóörökösödés intézményében. Ez által lehetővé válik az, hogy a közvetlen, például pazarló örökösnek haszonélvezetre szorításával stb. végrendeletileg a vagyon állaga az élő legközelebbi családtagok számára korlátozás nélkül, sőt a további lemenők körében is még legalább egy nemzedéken át biztosítva megmaradjon. Követi tehát a javaslat a két véglet, t. i. egyrészt a végtelen hitbizományi helyettesítés és másrészt a föltétlenül kiadandó kötelesrész közt a középutat s ez utón nyújt a családconserváló eszmének hatályos védelmet, és mint minden védelem az egyensúlyra czélozván — ez is mint ilyen — igy kívánja a letűnt idők hagyományai s a jelennek követelményei közt az egyensúlyt helyreállítani. Ezenkívül megoldja azt, a mi ez országban, hol az egyes vidékek vagyoni s culturális viszonyai, társadalmi felfogása oly különbözők, — az egységes törvényhozásnak problémáját: azon igazságos középutat képezi, hogy t. i. az öröklési jognak alapvető rendelkezései az ország bármely részén s bármely társadalmi rétegekre is alkalmazva, az eddigi állapottal szemben kíméletlen, nivelláló igazságtalansággá ne váljanak, sőt ilyenül fel se tűnjenek. Általában is el lehet mondani a javaslatról, hogy annak legsajátosabb jellegét, úgyszólván politikai s jogtörténeti egyéniségét ezen kiegyenlítő közvetítés képezi s természetesen gyakorlati jövőjét is ez van hivatva biztosítani, — mely t. i. a jogéletet nem hajtja az elérhetlen elvi eszmények terére, de megóvja a jobbat kizáró maradiságtól is. A bizottság az utóörökösödésnek saját formulázása szerinti törvénybe iktatásában nem lát valamely időleges eszmeáramlatnak tett engedményt, mely netán a törvény egész szellemével elvi ellentétben lenne; hanem tisztán •