Képviselőházi irományok, 1887. XII. kötet • 357. sz.

Irományszámok - 1887-357. A magyar bűnvádi eljárásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása és vége

428 357. szám. nézve az, hogy a vizsgálóbíró közvetlenül rendelte-e el a letartóztatást, vagy a kir. ügyészség és rendőri hatóságok által elrendelt, de általa fentartott letartóztatás megszűntéről van szó. Félreértés elkerülése végett czelszerű lesz kiemelni, hogy a 228. §. első bekezdése nem azt jelenti, mintha csak a vizsgálóbíró lenne az általa elrendelt előzetes letartóztatás, vagy vizsgálati fogság megszüntetésére jogosítva. A vádtanács vagy a törvényszék, esetleg a felebbviteli bíróság az ügy különböző fejleményeiben, akkor is, ha a megszüntetés kérdésében a vizsgálóbíró előbb nem határozott, illetékesek a megszüntetés kimondására, minek egyébiránt a javaslat a maga helyén kifejezést is ad (257., 262., 830. §§.). Itt csupán ama hatáskör van szabályozva, mely az előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság megszüntetésére nézve a vizsgálóbírót a bűnvádi pernek nyomozó és elővizsgálati szakában megilleti. Ki kellett továbbá emelni, hogy nem minden előzetes letartóztatásnak, hanem csakis az általa elrendeltnek, illetve fentartottnak megszüntetése tartozik a vizsgálóbíró hatásköréhez. Ugy a kir. ügyészség, mint a rendőri hatóság maguk kötelesek az általuk elrendelt és a vizsgálóbíró határozatának tárgyát még nem képezett előzetes letartóztatást megszüntetni, mihelyt annak oka elenyészett. Az esetre, ha a kir. ügyészség a további eljárástól visszalép és ennek folytán a letartóztatás, illetve vizsgálati fogság megszüntetését indítványozza, a szabadlábra helyezés kötelező. Ez a vádelv elengedhetetlen követelménye (46., 228. §§. 3. bek.). A vizsgálóbírónak az előzetes letartóztatásra, illetve vizsgálati fogságra vonatkozó megszüntetési jogköre korlátozva van az által, hogy a kir. ügyészség hozzájárulása szükséges. Ugy a vádrendszer, mint a kölcsönös ellenőrzés szempontja indokolják, hogy a vizsgálóbíró a kir. ügyészség indítványára letartóztatott, vagy vizsgálati fogságba helyezett egyént annak hozzájárulása nélkül szabadlábra ne helyezhesse. Addig, míg a véleményeltérés fölött a vádtanács határoz, fel kell függeszteni a szabadlábra helyezés foganatosítását, mert különben gyakran csak elméleti jelentősége volna az ügyész ellenvéleményének és az e fölötti határozathozatalnak. Hogy akkor, ha az előzetes letartóztatásnak, illetve a vizsgálati fogságnak a törvényben meghatározott leghosszabb tartama lejárt, a kir. ügyészség ellenvéleménye már nem bírhat felfüggesztő hatálylyal, a 218., 227. §§. határozott rendelkezéséből, továbbá még abból is következik, hogy első sorban a vizsgálóbíró köteles a fogvatartás törvényes határainak megtartásáról gondoskodni és hogy eme kötelességének teljesítése más hatóság inditványától függővé nem tehető. Ily esetben is fenmarad azonban a kir. ügyészség joga, hogy a vádtanácsnál panaszt emelhet (110. §.). A magánvádlót e ponton már nem lehet oly jogkörrel fölruházni, mint az ügyészséget. Ha a vizsgálóbíró szabadlábra kivan valakit helyezni: ugy a magánvádlónak esetleg tán nem is közérdekből származó ellenvéleménye nem bírhat oly siilylyal, hogy a birói határozat foganatosítását megakadályozza. De viszont teljesen méltányos, hogy a magánvádló panaszt tehessen a vádtanácsnál. Nem lévén ok arra, hogy a vádtanács eljárására és határozatára nézve az előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság megszüntetésének tárgyában más szabályok alkalmaztassanak, mint az elrendelés kérdésében, a javaslat e részben egyszerűen a 221. §. szabályaira utalhatott. 3. A szabadlábra helyezetthez intézett meghagyás (229.§.). Több perrendtartás— igy az íVjabbak között az osztrák is (191. §.), arra az esetre, ha a vizsgálati fogoly szabadlábra helyeztetik, de ellene az eljárás még tovább foly, megengedi, hogy a vizsgálóbíró fogadalmat vehessen ki az elbocsátottól, hogy tartózkodási helyéről a vizsgálóbíró engedelme nélkül nem fog eltávozni, az idézésekre pontosan meg fog jelenni és az eljárás meghiúsítására törekedni nem fog. Előnye az osztrák törvénynek, hogy a fogadalom megszegését nem tekinti külön büntetendő cselekménynek, mint több particularis német törvény tette, hanem azt csak a vizsgálati fogság újra elrendelésének okául állítja fel. Czelszerű az is, hogy nem kötelező e fogadalom kivétele, mert sok esetben a szabadlábra helyezett jelleme és egyéb személyes viszonyai kellő biztosítékot nyújtanak arra nézve, hogy szabadlábra helyezését