Képviselőházi irományok, 1887. XII. kötet • 357. sz.

Irományszámok - 1887-357. A magyar bűnvádi eljárásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása és vége

402 357. szám. derítésének érdekében tartja indokoltnak. Egyszerű vélelem nem elegendő, hanem nyomós jelenségek (indices graves) szükségesek a letartóztatásra. Tettenkapás esetében, a mennyiben bűntett követtetett el, birói parancs nélkül nemcsak az államügyészség, a törvénykezési rendőrség tagjai és minden közhatósági közeg, hanem magánszemélyek is letartóztatási jogot gyakoroltak. A csőszök és erdővédeknek joguk volt minden szabadságvesztés-büntetéssel sújtott vétségen ért egyént letartóztatni. Túlszigorú a >code« álláspontja, a mennyiben a bíróságot arra kötelezi, hogy az elleu, a ki büntettél (crime) van terhelve, azonnal elővezetési parancs adandó ki, és ily esetben sem biztosíték melletti szabadlábra helyezésnek helye nincs, sem a vizsgálóbírónak nincs joga a mandat de dépőt-t, vagy a mandat d'arrét-t visszavonni. Következőleg ez hatályában maradt mindaddig, míg vagy meg nem szüntettetett az eljárás, vagy felmentő Ítélet nem hozatott. Még correctionalis esetekben sincs joga a terheltnek a biztosíték melletti szabadlábra helyezésre, hanem ez a bíróság belátásától függ. A biztosíték minimuma is meg volt állapítva (500 frc). A legtöbb panaszra adott okot a >mandat de dépőt< intézményével való visszaélés, mert rendszerint a bíróság e formátlan letartóztatást alkalmazta, a helyett, hogy mint ez a törvény czélzata volt, azzal csak kivételesen élt volna. A »code< által teremtett jogállapotot nem tarthatták kielégítőnek Francziaországban. A franczia kormány, különösen Rogernek a képviselőházban többször megújított indítványa következtében szükségesnek tartotta a vizsgálati fogság reformja kérdésében még 1841-ben javaslatot előterjeszteni, melyet a képviselőház el is fogadott, dé a pairek kamarája visszautasított. A kormány azonban tovább is kiváló gondot fordított e nagy fontosságú kérdésre, minek első eredménye lőn az 1848. márczius 22 iki deeret, mely a biztosítéki Összeg minimumát szüntette meg. E reform azonban a várt eredményt nem idézte elő és nem is idézhette elő, mert a főhiba az volt, hogy sem a mandat d'arrét, sem a mandat de dépöt nem volt a vizsgálóbíró által megszüntethető. Eme hiányon igyekezett részben segíteni az 1855. ápril 4-iki törvény, mely feljogosította a vizsgálóbírót, hogy az ügyészséggel egyetértőleg az általa kibocsátott >mandat de dépót«-t meg is szüntethesse. Az 1856. július 17-iki törvény, mely a felügyelő tanács (chambre du couseil) intézményét megszüntette, egyik czélul szintén az előzetes letartóztatás ritkábbá tételét és tartamának megrövidítését tűzte ki és ennek az indokolásban határozott kifejezést is adott. Eme törvényjavaslat indokolásában emliti fel a kormány, hogy 1854-ben 24,347 oly személy volt előzetes letartóztatásban, kik vagy felmentettek, vagy a kik ellen a további eljárás megszüntettetett. Eme törvényeknek kétségen kivül jótékony hatásuk volt, mert a lakosság számával folyton szaporodó bűntettek daczára 1856—1860-ig körülbelül 20,000 személylyel kevesebb egyén volt előzetesen letartóztatva, mint 1851—1855-ig és 1861-ben a letartóztatottak "A

9 része nem volt egy hónapnál tovább letartóztatva. ' A correctionalis ügyekben azonban még mindig rendkívül sok volt és aránylag elég hoszszan tartott a letartóztatás, és mivel a letartóztatottak számát a tettenkapottak nagyon szaporítják, angol minta után hozták a tettenkapás esetében követendő gyors eljárásról szóló 1863. márczius 20-iki törvényt, melynek tartalmát bővebben közli a közvetlen idézésről intézkedő XVI. fejezetnek indokolása. Hogy e törvény mily jótékony befolyást gyakorolt a letartóztatás tartamának megrövidítésére, azt a statisztikai adatok világosan bizonyítják, mert ama letartóztatottaknak száma, a kik három napnál tovább nem voltak fogva, folytonos növekedőben volt, ugy hogy mig 1866-ban 257«-al, addig 1868-ban 32%-al voltak ezek képviselve.