Képviselőházi irományok, 1887. XII. kötet • 357. sz.
Irományszámok - 1887-357. A magyar bűnvádi eljárásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása és vége
394 357. szám. elövezetési parancs alaki kellékeit. A gyakorlatban azonban egyazon szabályokat követik, melyek az idézőiével alakjára vonatkoznak. A német birodalmi perrendtartás (134. §.) már meghatározza, hogy az elövezetési parancsban tüzetesen meg kell jelölni a terheltet, a terhére rótt büntetendő cselekményt és az elővezetés elrendelésének okát. Hasonlóan rendelkezik csaknem minden újabb törvény és törvényjavaslat. Ugyanezen kellékeket emeli ki a javaslat is. Szerinte szükséges, hogy a terhelt ugy jelöltessék meg, hogy minden személycsere elkerültessék. Szükséges az is, hogy az elővezetendő tudomást nyerjen az elövezetési parancsból arról, hogy minő büntetendő cselekménynyel terhelik. Nem elegendő tehát csak a büntetendő cselekmény általános megjelölése, pl. hogy lopással van terhelve, hanem az individuális körülményeket, azaz a tettet is röviden meg kell jelölni. Végre, mivel az elővezettetés okai annyira különfélék lehetnek: szükséges az okra is rámutatni. Különösen ki kell tűnni az elövezetési parancsból, hogy meg nem jelenés, vagy előzetes letartóztatási ok miatt rendeltetik-e el. Az utóbbi esetben nem szükséges oly körülményesen megjelölni az okot, mint az előzetes letartóztatást elrendelő végzésben, sőt az is elég, ha egyszerűen kiemeltetik, hogy az előzetes letartóztatás valamely törvényes oka fenforogni látszik. Ezzel épen nincs kimeritve az elövezetési parancs minden alaki kelléke, de a többit nem szükséges külön kiemelni, mert magától értetődik, hogy az idézőlevélre vonatkozó többi alaki kellék, azaz: az elővezetést elrendelő hatóságnak neve, a hivatalos pecsét és aláírás az elövezetési parancsnál is megköveteltetnek. II. Előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság. (213-225. §§.) A tiszta vádrendszer eszményi követelménye az, hogy mig jogerős birói itélet bűnösnek nem nyilvánította az állampolgárt: addig ezt személyes szabadságától megfosztani ne lehessen. A tiszta elmélet álláspontjából nem is lehet indokolni az állampolgár előzetes letartóztatásának jogosultságát, mert ha az embert legnagyobb javától, személyes szabadságától puszta gyanú alapján fosztja meg a közhatalom, ugy ez már csak azért sem igazolható az abstract jogosság szempontjából, mert a mindennapi tapasztalat bizonyítja, hogy 10—30%>-át az előre letartóztatott vádlottaknak felmenti a bíróság. Bizonyos tehát, hogy az állampolgárok egy része ártatlanul fosztatik meg szabadságától és az igazságszolgáltatás oly erkölcsi és anyagi károkat okozhat, a melyek, bármily szabadelvűén kezeltetik is az ártatlanul vizsgálati fogságba helyezettek kártalanítása, gyakran helyrehozhatlanok. Ámde a tételes jognak nem szabad tisztán az elvi igazságok merev következményeiből alkotni szabályait, és igy nem szabad e nagy probléma megoldásánál sem kizárólag az egyéni szabadság érdekeiből kiindulni. A bűnvádi eljárás egész területén folyton két kényes érdek küzd egymással. Egyik a társadalom védelme a bűntettesek ármányai ellen, másik az egyén védelme az alaptalan gyanú és vád ellen. E két érdek között minél több ponton helyreállítani az egyensúlyt, ez itt tulaj donképi feladata a tudománynak. Hol az egyik, hol a másik érdek kerekedik fölül s bizonyára az előzetes letartóztatás fontos kérdésében a társadalom általános védelmi érdekei elől hátrálni kell az egyesek érdekeinek. Néhány állampolgárnak ártatlan szenvedése az áldozat, mit a társadalom általános védelmének érdeke követel. De ha e lényegében nem igazságos áldozattól visszaretten a társadalom, ugy sokkal nagyobb áldozatot kell hoznia, mert a legnagyobb büntetendő cselekményekre nézve veszélyezteti, sőt meghiusítja a bűnvádi eljárás czeljait s igy magát a társadalmi^ rendet áldozza fel. Ezért nincs tételes jog, mely e ponton az elméleti igazságnak több súly
