Képviselőházi irományok, 1887. XII. kötet • 357. sz.
Irományszámok - 1887-357. A magyar bűnvádi eljárásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása és vége
357. szám. 395 tulajdonítana, mint a társadalom védelmi érdekeinek, mely a szabadságvesztést csak mint büntetést ismerné és bizonyos féltételek mellett meg nem engedné, hogy a büntetendő cselekmény gyanújával terhelt személyes szabadságától előzetesen megfosztassék. De ha a társadalmi szükség parancsolja, hogy a tételes jog föl ne hagyjon a gyanúsított előzetes fogva-tartásának intézményével, ugy e szükségességnek kell megszabni a letartóztatás határát. Mihelyt nem szükséges a letartóztatás: akkor nemcsak igazságtalan, de embertelen is. Mert ha nem is a büntetések között foglalnak helyet az előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság: mégis tagadhatlan, hogy az egyén és a család erkölcsi és anyagi érdekeit, a becsület és a megélhetés feltételeit támadják meg. Ki tagadhatná, hogy különösen az ártatlanul vizsgálati fogságba hurczoltra igazságtalan büntetésként sulyosodhatik a letartóztatás, vagy vizsgálati fogság. Ezért a legelsőrangú jogászok és állambölcselők foglalkoztak ama nagy probléma megoldásával, hogy meddig terjed a szükségesség határa, melyen túl a letartóztatás nélkülözhetlenné válik. Óriási a különbség e szükségesség fogalmi körének meghatározásában, különösen az inquisitorius perben érvényesült és a ma uralkodó felfogás között. Ma minden reformmozgalom ama czél szolgálatában áll, hogy lehetőleg nélküíözhetővé tétessék a vizsgálati fogság és csak ott legyen helye, a hol mással nem pótolható, és hogy minél hatályosabb biztositékok állíttassanak fel a letartóztatási joggal való visszaélés ellen. A modern irány szigorú kritika tárgyává teszi a letartóztatás hagyományos okait. Vagy egészen tagadja, vagy legalább is szűkebb korlátok közé szorítja az összebeszélés megakadályozása czéljából (collusio) való letartóztatás jogosultságátmegkönnyiti a letartóztatás megszüntetését, megrövidíti a letartóztatás tartamát, a fogság surrogatumát a biztosítékban keresi, a vizsgálati fogságot mindennemű büntetésbe beszámítani engedi és mindinkább utat tör az ártatlanul vizsgálati fogságot szenvedettek kártalanításának igazságos elve. Mielőtt a javaslatnak az előzetes letartóztatást és vizsgálati fogságot szabályozó rendelkezései ugy általában, mint részleteikben kifejtetnének, ajánlatos lesz a polgárok legfontosabb érdekeit érintő emez intézményeknek történelmi fejlődését részletesebben bemutatni. A) Rómának ugy régi bűnvádi pere, mint a comitialis per ismerte az előzetes fogvatartást. A >Qaestiones perpetuae* korában azonban nem lehetett a római polgárt előzetesen fogságba helyezni, mert a vádlottnak joga volt önkéntes számkivetéssel menekülni más büntetés elől. A hol a száműzés, mint a legérzékenyebb büntetés, a büntetési rendszer központját képezte: ott a megszökés megakadályozására nem volt szükséges a polgárt letartóztatni. Minél nkább kifejlődött a római köztársaságban az egyéni szabadság védelme, annál ritkább volt az előzetes letartóztatás és e helyett inkább a >libera custodia* intézményét alkalmazták, mely abból állott, hogy a vádlottat egy senatornak, vagy magistratualis személynek őrizet végett átadták. A császárság korában már szokásos volt a »custodia militarist, mely esetben a vádlott ei szolgálatra rendelt katonának adatott át őrizet végett, továbbá a >custodia publica*, mint a letartóztatás legsúlyosabb neme, mely fogházban hajtatott végre. A biró szabadon rendelhette el ezen custodia valamelyikét és mindenik esetben meg volt engedve a kezesség melletti szabadlábra helyezés. >De custodia reorum —- mondja Ulpian — (L. I. Dig. de custodia reorum) proconsul aestimare sólet, utrum in carcerem recipienda sit persona, an militi tradenda, vei fidejussoribus committenda vei etiam sibi.« Justinianusnak egy novellája (nov. 134. cap. 9) szerint a nők ellen az előzetes fogságba helyezés emiitett fajait nem lehetett alkalmazni. Ha azonban főbenjáró DŰntettet követett el vala mely nő: akkor vagy kolostorba záratott, vagy a nőknek adatott át őrizet végett. (Nullám mulierem pro crimine quolibet modo in carcerem mitti, aut includi, aut custodiri concedimus 50*
