Képviselőházi irományok, 1887. XII. kötet • 357. sz.

Irományszámok - 1887-357. A magyar bűnvádi eljárásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása és vége

444 357. szám. de lege ferenda azt javasolja, hogy a terhelthez összefüggő nyilatkozata után legyen szabad részletes kérdéseket is intézni. Ha magában Angliában ily kiváló tekintély itéli el az eddig fennálló rendszert: akkor fölösleges bővebben indokolni azt, miért nem követi a javaslat e ponton az angol jogot. A kérdezés mellőzése elméleti szempontból sem helyeselhető, mert a helyett, hogy a terhelt érdekeit védné, ellenkezőleg rendszerint megfosztja őt a vádpontok megerőtlenitésére szolgáló legkönnyebb és legbiztosabb eszköztől. B) Nem követte a javaslat az angol-skót jog amaz intézkedését sem, mely szerint a terheltet kihallgatása előtt figyelmeztetik, hogy joga van nyilatkozatot nem tenni, illetve a kérdésekre nem válaszolni. a) A javaslat a lényeget itt is épségben fentartja, mert a terheltet sem nem kötelezi, sem nem kényszeríti válaszadásra. De hogy őt a biró eleve figyelmeztesse, hogy kérdéseire nem kell felelme, ez oly újítás volna, melyet népünk jogi és erkölcsi érzetével alig lehetne összeegyeztetni. A nép megszokta, hogy a biró kérdéseire illedelmesen válaszoljon, és ha most egyszerre a helyett, hogy az igazmondás erkölcsi kötelességét hoznák emlékezetébe, egyenesen arra tanítanák ki a bírói székből, hogy a kérdésekre válaszolnia sem kell: vájjon ki biztosit arról, nem fogná-e a terhelt — és talán némi joggal — e figyelmeztetést ugy magyarázni, hogy az igazságszolgáltatás már többé nem helyez súlyt igaz vallomására, sőt ajánlja neki a néma hallgatást. Senki sem vonhatja kétségbe a Le Royer-javaslat szabadelvű irányát és még ez is nemcsak nem tartalmaz ily figyelmeztetést, hanem átvette az 1873-iki osztrák törvény szabályát, hogy a terheltet kihallgatása előtt figyelmeztetni kell, hogy a hozzá intézett kérdésekre határozottan és a valósághoz híven feleljen. Hasonlót tesz a jelen javaslat is. Ez ama pont, mely az elméletben a legélesebb támadások tárgyát képezi, mert az emiitett figyelmeztetést a terhelt ügyfél állásával összeegyeztethetőnek nem tartják. Ez utóbbi érvelés nem birhat döntő súlylyal. Nem lehet belátni, miért vesztené el a terhelt ügyfél jelentőségét akkor, ha távol minden kényszertől, egyszerűen erkölcsi kötelességére figyelmeztetik. Helyesen utal ez érveléssel szemben Grlaser a polgári perre, hol szintén el van ismerve a fél igazmondásának erkölcsi kötelessége és ennek daczára senki sem állítja, hogy ezzel a felperes vagy alperes megszűnt ügyfél lenni. Esküt itél a polgári biró a félnek arra, a mit állit — s vájjon ez kizárja-e az ügyfél fogalmát? Jogos volna a felhozott ellenvetés, ha a terhelthez intézett figyelmeztetés nem pusztán az igazmondás ethikai kötelezettségén alapulna. Eme figyelmeztetést azonfölül nemcsak az igazságszolgáltatásnak általános, hanem a terheltnek különös érdeke is követeli, mert felhívja figyelmét arra, hogy ha szólni kivan, igazat kell mondania és igy arra is inti, hogy valótlan előadásokkal (pl. becsületsértéssel, hamis vádat képező hazugságokkal) újabb büntetendő cselekménybe ne essék. Az igazmondásra való figyelmeztetés már csak ebből a szempontból is bir jogosultsággal. Nincs tehát elfogadható érv, mely miatt szükséges lenne a terhelt igazmondásra való figyelmeztetését mellőzni. Ha a bírónak nem szabad az egyszerű figyelmeztetés keretét átlépni, sőt a figyelmeztetés más alakban, mint azt a törvény szórói-szóra előírja, nem tehető, ha a törvény parancsolja, hogy a kényszernek legcsekélyebb árnyalata is kerülendő, ha a törvény nem engedi, hogy a hallgatás a terhelt hátrányára magyaráztassék: akkor valóban csak az álphilaathropia túlzói láthatják veszélyeztetve a terhelt ügyfél jelentőségét és vallomástételének szabadságát az által, ha a biró arra figyelmezteti, hogy a valósághoz híven feleljen. De nem kívánja a javaslat azt sem szem elől téveszteni, hogy a mennyire helyes a terhelt vallomásának szabadsága érdekében a leghatályosabb garantiákat felállítani, ép oly tévesztett irány az, midőn a törvényhozás csaknem mesterséges akadályokról gondoskodik, hogy a terheltet a beismeréstől, eme legtöbbször, ugy az igazság felderítésének, mint a bűnös megnyugtatásának egyedüli eszközétől visszatartsa. A javaslat s általában semmiféle perrendtartás sem kicsinyelheti a beismerésnek, mint bizo-