Képviselőházi irományok, 1887. II. kötet • 41-76. sz.
Irományszámok - 1887-41. Törvényjavaslat az öröklési jogról
41. szám. 163 110., 111. §§. Azon adományozások, a melyek a leszármazók törvényes örökösödési részébe a 46—50. §-ok értelmében betudandók, az illető leszármazót az 52. §. utolsó bekezdése szerint oly módon illetik, hogy ha örökrésze kevesebb is, mint az őt terhelő betudási érték: a különbözetet a hagyatéknak megtéríteni akkor sem köteles, ha az örökséget elfogadta. Ebből folyólag megtörténhetik, hogy valamelyik leszármazó a 46—50. §-oknak megfelelő adományozásban oly nagy mérvben részesittetett, hogy ez által a többi leszármazóknak kötelesrésze sértve van. Ha például egy atya, a kinek 4 gyermeke és 30,000 frt vagyona van, legidősbb leányának 20,000 frt hozományt ad, s azután 10,000 frt hátrahagyásával elhal: többi három gyermeke hagyatékából fejenként csak 3,333 frt 337» krt fog kapni, holott a 30,000 frt vagyon után számított kötelearészök fejenként 3,750 frtra rúgna. Minthogy pedig az 52. §. utolsó bekezdése szerint ezen sérelem a betudási kötelezettség által orvoslást nem nyer: szükségesnek mutatkozik, hogy a kötelesrészhez való igénynek ily módon való megsértése esetére ugyanazon oltalom adassék meg, melyet az előző szakaszok ajándékozás esetére megadnak. A fentebbi példa esetében tehát a 20,000 frt hozományt nyert leánytestvéreinek kötelesrészét fejenként 416 frt 66'A krral kiegészíteni köteles. A 111 -ik §-nak az elévülésre és a jogosultság átszállására vonatkozó rendelkezései a 85. §. analóg rendelkezésénél felhozott indokok által vannak támogatva. NEGYEDIK CZIM. Az örökhagyó rendelkezésén alapuló öröklés. Hazai jogunkban az örökhagyó rendelkezésén alapuló öröklésre nézve, melynek fő alkateleme a végrendeleti öröklés, igen kevés és hézagos intézkedést találunk. Ennek természetes indoka, eltekintve a rendszeres törvénykönyv hiányától, abban rejlik, mert az ideiglenes törvénykezési szabályokat megelőző hazai jogunk értelmében az átalános végrendelkezési jogosultság csak a szerzeményekre nézve volt megadva; az ősi vagyonra vonatkozó rendelkezés pedig csak a jogközösségben levő utolsó birtokosnak engedtetett meg. (1715. XXVI. t.-cz. 3. §.) Minthogy pedig a szerzeményi vagyon az ősi vagyonhoz viszonyitva igen csekély jelentőségű volt, hazai törvényhozásunk, a mely magánjogi egyes törvényeket a nyilvánuló szükséghez képest alkotott, a végrendeleti örökösödési jog szabályozására természetesen nem nagy gondot fordított. Kiváló fontossággal birt régi jogunkban az első szerzőnek a Htk. I. r. 5. és 57-ik czímén 8 az ezek alapjáu hozott döntvényeken alapuló azon eminens joga, mely szerint szerzeményében az utódokra átalában kötelező örökösödési rendet állapithatott meg. Tehette ezt az úgynevezett adományi javakra nézve is és pedig a nélkül, hogy az adománylevél záradéka által kötve lett volna; de természetesen a nélkül, hogy rendelkezése a koronát illető visszaháromlás jogot érinthette volna. Ennélfogva az első szerző a fiágra szóló adomány levéllel nyert adományi jószágban a leányág örökösödését rendelhette meg, és ez utódaira nézve kötelező volt; de ha a fiág kihalt: a fiscus az adományi jószágot, mint a koronára visszaháromlottat, visszakövetelhette. Az első szerzőnek ezen kiváltságos rendelkezési joga, a régi hazat jogunkat uraló ősiségi jogviszony nyal kapcsolatosan fejlődött; és bárminő tanulságosak is jogtörtéuelmi szempontból hazai jogunknak idevonatkozó következetes intézkedései: azok az ősiség eltörlése folytán, a szabad tulajdon és rendelkezési jog rendszerén alapuló új magánjogi szabályozás életképes tényezőiül alig szerepelhetnek. Az ideiglenes törvénykezési szabályok, mint tudjuk, levonták az ősiség eltörlésének okszerű következményét, midőn a vagyon minőségének különbségére való tekintet nélkül egyenlő ül*
