Képviselőházi irományok, 1884. XIV. kötet • 446-493. sz.

Irományszámok - 1884-460. A közgazdasági bizottság jelentése, „az osztrák-magyar vámterület átalános vámtarifájáról szóló 1882. évi XVI. t.-cz. módositásáról” szóló törvényjavaslat tárgyában

460. szám. 55 460. szám. A közgazdasági bizottság jelentése, „az osztrák-magyar vámterület átalános vámtarifájáról szóló 1882. évi XYI. t.-cz. módositásáról" szóló törvényjavaslat tárgyában. Az európai szárazföldi államok vámpolitikájában mindig erősebben érvényesülő elzárkózó irányzat, mely a hetvenes évek elején csak félénken — nyilvánult, de már 1879-ben a német autonóm tarifában igen határozott és csakhamar sok utánzóra találó példát szolgáltatott, a legközelebb lefolyt 1885. évben ugy Németországban mint Francziaországban minden eddiginél erősebb kifejezésre jutott. E két ország ugyanis a magas ipari védvámok után a mezőgazdaság és állattenyésztés termékeivel szemben is újabb és fokozottabb mérvben zárta elpiaczait, mert daczára annak, hogy gabonáid vitelünk a már is fönállott vámok következtében az utolsó években mindkét országban tetemesen lejebb szállott, állatkivitelünk pedig ugyanezen országokba az állategészségügyi érdekek ürügye alatt alkalmazott rendszabályok következtében a sertések és juhok kivételével, úgyszólván egészen megszűnt, az eddig fönállott vámok átlag háromszorosan felcsigáztattak. Ily körülmények közt érthető, hogy a kormány az emiitett vámemelések alkalmából tarifánknak újabb, a viszonyok kényszerűsége által parancsolt átalakítására törekedett. A közbeneső hullámzások mellett is fenyegető amerikai verseny és az azok nyomában sarjadzó nemcsak mezőgazdasági, hanem ipari védvámok is egyik piaczról a másik után szoritják ki nyersterményeinket és a velünk egy közös vámterületet képező Ausztria ipari czikkeit. S az uralkodó áramlat mellett semmi legkisebb bistositékunk sincs az iránt, hogy az eddigi veszteségek sorát újabbak is nem fogják-e még fájdalmasabbakká tenni. Ellenkezőleg a vámháború, mely Romániával épp tárgyalásaink közben jutott teljes kitörésre, eléggé mutatja, hogy az elzárkózási törekvések mind tovább harapódznak. E mellett azonban számba kell vennünk még azt a nem kevésbé valószínű eshetőséget, hogy ugyanazon okokból más országok is elveszthetik akár mezőgazdasági, akár ipari termékeik megszokott piaczait s e veszteségek kiegyenlítésére a legnagyobb áldozatok árán is igyekeznek maguknak új piaczokat teremteni, hol elértéktelenedéssel fenyegető fölöslegeiket eladhassák. Az ily elkeseredett verseny újabb veszteségeket mérhet termelésünkre, akár ha még megmaradt piaczainkon, akár és talán még fokozottabb mérvben, ha saját határainkon belül kellene vele megküzdenünk. Nem arról van szó, hogy mesterséges intézkedésekkel minden igaz talaját és természetes előfeltételét nélkülöző melegházi növényeket ápoljunk, melyeket az első szabad szellő menthetlenül megölne. Még csak arról sincs szó, hogy azon egészséges és jóltevő verseny elől zárjuk el termelésünket, a melynek üdítő és edző erejét senki nem tagadhatja. A helyzet az, hogy a nemzeti termelés legtermészetesebb ágai vannak alapjukban megingatva, az idegen államok mesterséges intézkedéseinek egész sorozata által, melyek nagy kitartással és áldozattal meghódított és megtartott piaczaik nagy részéből már tényleg kiűzték ugy az osztrák, mint a magyar termékeket, hogy ma-holnap kétségessé tegyék a még megmaradottakat, sőt talán saját belső fogyasztásunkat is. Ezen intézkedések mesterséges és erőszakos hatásával szemben a hasonló fegyvernek alkalmazását a legtermészetesebb önvédelem követeli. S ez önvédelem elől nem térhetünk ki, habár nem