Képviselőházi irományok, 1878. X. kötet • 360-394. sz.
Irományszámok - 1878-360. Magyar csődtörvényjavaslat
126 360. szám. A javaslat szóban lévő intézkedésének helyességét nem érintheti azon körülmény, hogy a csődbiztos részére, ha ilyenül közjegyző neveztetik ki, díjak állapitandők meg, mi természetesen a tömeg terheltetését vonja maga után. A díjak ugyanis, melyeket a bíróság a csődbiztos részére megállapít vagy megállapíthat, semmi esetben sem állanak és nem fognak állani arányban azon időnyereséggel, mely a kérdéses utón eléretik, s mely a hitelezőket, kik hamarább jutnak követeléseik töredékeihez, a köztük feloszló díjakért gazdagon kárpótolja. Éhez járul még, hogy a javaslat a perügyelöi intézményt elejtve, nevezetes megtakarítást biztosit a hitelezők részére, kik a csődbiztosnak csak csekély részt fizetnek abból, mit jelenleg a perügyelői dijak felemésztenek. Végre, miután a csődeljárás — daczára kétségtelen közjogi jellegének — a hitelezők érdekében folytattatik, jogos és méltányos, hogy ez eljárásból az államra minél kevesebb teher háruljon; jogos és méltányos, hogy a hitelezők maguk viseljék annak díjait, ki érdekeik felett őrködik, kinek a tervezet az eljárás vezetésében és befejezésében nevezetes szerepet jelöl ki. A csődbiztos, legyen az akár bírósági tag, akár közjegyző, a csődbíróság megbízottjának tekintendő; igen természetes tehát, hogy a bíróság a csődbiztos működését ellenőrizheti, sőt ha a bizalomra érdemetlennek mutatkozik, állásától [is elmozdíthatja, anélkül, hogy a csődbiztos, a bíróság e részbeni határozata ellen jogorvoslattal élhetne. 96—100. §§. Miután a javaslat a liquidatiónál az eddigi apparátus helyett igen egyszerű eljárást állapit meg; miután különösen a liquidatiónál, contradictorius eljárásnak helye nincsen, igen természetes, hogy a perügyelői tiszt, melynek köréhez eddigelé a liquidatóinál a tömeg képviselése tartozott, teljesen feleslegessé válik. Azon körülmény, hogy a javaslat szerint a nem liquidálható követelések perre utasíttatnak, a perügyelői tisztet egyáltalán nem teszi szükségessé; mert az ily perek nem a csődeljárás kiegészítő részét képezik, s azokban a tömeget a tömeggondnok akár közvetlenül, akár közvetve képviselheti. Egészen máskép áll a dolog a tömeggondnokkal, kinek a csődeljárásban általában igen fontos szerep jut, s kinek szerepe azon mértékben nyer fontosságban, melyben a törvény a tömeggondnoki hatáskört kiterjeszti. Az autonómia, melyet az újabb törvényhozások a hitelezők részére biztosítanak, azt követelné ugyan, hogy a tömeggondnok kinevezése kizárólag a hitelezők választásától tétessék függővé; mindamellett azt tapasztaljuk, hogy a hitelezők e részbeni autonómiája a positiv törvényekben korántsem talál feltétlen elismerést; hogy továbbá a positiv törvények e tekintetbeni intézkedései még akkor is, ha különben teljesen egyenlő elveket emelnek érvényre, egymástól lényegesen eltérnek. Az ellentétek kiindulási alapját kétségtelenül azon körülmény képezi, hogy mig némely törvények, mint a Code de commerce, a porosz és osztrák csődtörvény, a bajor perrendtartás a csődtömeg kezelésére nézve bizonyos stádiumokat különböztetnek meg olyképen, hogy a bíróság által kinevezett legideiglenesebb tömeggondnokot, a hitelezők által választott ideiglenes és ezt ugyancsak a hitelezők által választott végleges tömeggondnok váltja fel, más törvények, mint az 1838-iki Jranczia csődtörvény, a hollandi és az olasz kereskedelmi törvények, az angol és a német csődtörvény ily stádiumokat nem ismernek, hanem a bíróság által kinevezett ideiglenes gondnok helyébe közvetlenül a hitelezők által választott gondnokot állítják. Mindazon törvények, melyek az érintett első cathegoriába tartoznak, a legideiglenesebb tömeggondnok kinevezését kivétel nélkül a bíróságra ruházzák; ellenben a végleges tömeggondnok kirendelését a hitelezők választásától teszik függővé, és pedig vagy feltétlenül vagy megszorítással, mint a porosz csődtörvény, mely a hitelezőknek a kijelölési jogot átengedi a nélkül, hogy a történt kijelölést, a bíróságra nézve kötelezőnek tekintené.
