Képviselőházi irományok, 1875. IX. kötet • 372. sz.

Irományszámok - 1875-372. Folytatása a büntetőtörvénykönyv indokolásának

372. szám. 8 egy inditványt a halálbüntetésnek politikai ügyekben való eltörlése iránt. Sikerült neki legyőzni azon óriási akadályokat, melyekkél ezen indítvány találkozott. Egy felirat szerkesztetett a királyhoz, melyben tőle a halálbüntetésnekjDolitikai vétségekre nézve leendő eltörlése kéretett. „Van okom magamnak szerencsét kívánni — ugy mond az indítványozó — ahhoz, hogy közreműködtem a vér megkimólésére, és hogy megakadályoztam azt, hogy tizennyolcz évi uralkodás alatt egyetlen fő is lehulljon politikai ügyben." A szónok a nemzetgyűlés előtt több példát hozott fel arra nézve, hogy igazságtalan elitélések történtek, melyek a halálbüntetés mellett orvosolhatlanok. Laboulie ur kijelentette, hogy a halálbüntetés ozéltalan, szükségtelen. „Hát nincs meg a gályarabság, a mely fenntartása az életnek munka mellett, a munka mellett, mely elől futott a bűntettes, inkább szeretvén beszenyezni kezeit embertársainak vérével? A midőn a bűnös a munkával büntettetik, ez által az isteni törvény alkalmaztatik reá. Csak ne töröljék el önök a halálbüntetést politikai ügyekben: veszélyes képmutatás lesz ez a kormány irányában; és megtörténhetik,' hogy ez bizonyos esetekben az insurrectiót azonosítani fogja a gyilkossággal." A „Dernier jour d'un condamné" szerzője nem maradhatott szótlanul egy kérdés tárgyalásánál, mely élénken izgatá fel költői képzeletét. „Önök az imént szentesitek az otthon sérthetlenségót — ugy mond Hugó Viktor — mi egy nagyobb jelentőségű sórthetlensóget követelünk önöktő!, az ember életét. Mindenütt, a hol a halálbüntetés létezik, barbárság van. Mindenütt, a hol az eltöröltetett, civilisatió van. Bitorolhatják-e az emberek az élet és halál feletti jogot, mely egyedül Istené? A tizennyolczadik század'eltörölte a torturát, ez egyik főczime a dicsőségre. Jól van tehát, a tizenkilenczedik század eltörlendi a halálbüntetést. A február 24-ét követő napon — úgymond a szónok — a nép egy nagy eszmére ébredett; elégette a trónt, el akarta^ égetni a vérpadot; de megakadályoztatott ezen magasztos terv végrehajtásában. Önök, képviselők, az imént szentesitették alkotmányukban a nép első eszméjét, önök ledöntötték a trónt; szentesítsék a nép második eszméjét ós döntsék le a vérpadot." A javaslat 5-ik szakasza több szónok által táinogattatott. Vivien ur a bizottság tagja, megjegyzó, hogy az alkotmányjavaslat nem arra irányult, hogy a halálbüntetést szentesítse, hanem arra, hogy annak politikai ügyekben való eltörlését szentesítse „Későbben — ugy mond a szónok — ha a büntetési ügy szervezve lesz, ha reményleni lehet a bűnös javulását, a halálbüntetés általánosan eltörölhető leend. De jelenleg a bizottság arra szorítkozik, hogy a halálbüntetés eltörlését a politikai vétségekre nézve hozza, javaslatba." Aylies ur azt vólé, hogy a társadalom nem maradhat lefegyverezve szemben a folytonos veszélyekkel, melyek fenyegetik, szemben a bűntettekkel, melyek a szivek mélyében forrnak. „Nincs ember — ugy mond a szónok — kit hivatása, foglalkozása érintkezésbe hoz gonosztevőkkel, a ki ne tudná, hogy ezen elfásult lelkiismeretek, ezen bűnben megrögzött lelkek egyedül a halálbüntetéstől való félelemből tartották vissza magukat. Sokan hallottunk ily vallomásokat. Önök gályarabságról beszélnek; de hiszen a gonosztevő remónyelheti, hogy onnan szökés által megmenekül és annál inkább fogja hinni, hogy ezen tervét keresztülviszi, mentül megrögzöttebb gonosztevő. Egy másik nézpont, mely komoly megfontolást igényel, a házi bűntettekre vonatkozik. Önök tudják, hogy vannak büntettek, melyek a családi körben szülemlenek meg ós növekednek fel. Létezik oly örjöngő kapzsiság, mely semmitől sem riad vissza ós mely vissza fog rettenni a halálbüntetés elől. Hagyják ezen üdvös rettegést a kegyetlen szellemekre sulyosodni; ezen óvatosság nélkül iszonyodom azon büntettek gondolatától, melyeket a halálbüntetés eltörlése szülne." Freslou ur a halálbüntetés fenntartása mellett nyilatkozott. „Mindenki csak a gonosztevő irányában beszélt az emberi élet sérthetlensógéről, de senki sem azon emberi élet sérthetlenségérol, mely áldozatul esett. A társadalom soha sem vél bűnt elkövetni az által, hogy kiirtja kebeléből az embert, a ki embertársát éltétől fosztá meg. A halálbüntetés alkalmazását a társadalomtól elvitatni annvi volna, mint tagadni a társadalmi jogot. Hugó Vidor ur szerint engedni kellett volna a nép1*